Az Antropozófia körvonalai

Budapest, 1982. december 2.

1. Az Antropozófia

Az Antropozófia a legmodernebb és az egyedüli krisztusi alapon álló, s az emberi szellemre (az Én-re) – tehát nem az asztrálra – alapított okkultizmus, amelynek megalapítója Rudolf STEINER volt.

2. Az okkultizmus

Az okkultizmus a földi embernek a szellemi világgal való kapcsolatát igyekszik kifejleszteni és számára a szellem világába (a túlvilágba) betekintést nyújtani.

3. Beavatottak és tanítványok

Az okkultizmus aktív gyakorlását végzik a b e a v a t o t t a k, akik szellemi fejlődésük során elnyerték azt a képességet, hogy saját maguk közvetlen kapcsolatba lépjenek a szellemi világok alacsonyabb vagy magasabb régióival. (A beavatottak száma a mai materialista világban minimálisan kevés.)

Passzív gyakorlói az ún. t a n í t v á n y o k, akik a beavatottak közléseiből tudomást szereznek a szellemi világról s annak lényeiről és tényeiről, s a beavatottak által előírt gyakorlatok végzésével törekedhetnek maguk is a beavatás útjára lépni.

4. Régi és új okkultizmus

Az okkultizmusnak, amely a Földön mindig volt és mindig lesz, nagyon különböző fajtái voltak és vannak. A legkülönfélébb utak vezethetnek arra, hogy az ember mai éber nappali tudatát úgy befolyásolhassa, hogy túlvilági hatásokat vehessen fel. Ezek az utak túlnyomó többségükben a tudat valamilyenféle lecsökkentése útján valami ’elrévülésre’, ’beleolvadásra’ vezetnek, amin keresztül a túlvilági kapcsolatok létrejöhetnek. Ezzel szemben az Antropozófia – krisztusi alapon állva – szembeszegül minden tudatcsökkentéssel és ellenkezőleg: tudatfelerősítéssel kíván céljához eljutni (pl. antropozófiai meditációk). Ez az út sokkal nehezebb, mint a régi, tudatcsökkentéses eljárások, de siker (kegyelem) esetén világos és tiszta képeket szolgáltat, míg a régi módszerek homályos és félreérthető szimbólumokkal és képekkel operálnak és egyre kevésbé valók már a mai fehér embernek.

Az okkult iskolázási módnak lépést kell tartania az emberi tudat és értelem fejlődésével, ez pedig ma már a tudatfelerősítéses iskolázást kívánja meg. (Régebben a tudatcsökkentéses út volt a helyes és egyedül járható.)

A tudatcsökkentéses út az emberi asztrálra, a tudatfelerősítéses út az emberi szellemre (Én) alapoz.

5. Az Antropozófia és az ember

Az Antropozófia az embert állítja vizsgálatainak középpontjába: az ember teremtését és viszonyát a szellemi világokhoz úgy a földi, mint halálon túli életében, az ember feladatát a Földön és viszonyát embertársaihoz. Ezzel foglalkozik az az óriási anyag, amely áll Rudolf Steinernek 10-12 könyvéből és kb. 6000 előadásából, amelyeket 1903 és 1924 között tartott. Sajnálatos, hogy az anyag ennyire szétszórt.

6. Az ember teremtésének célja

Az ember feladata és teremtésének célja, hogy a szabadság és szeretet szelleme legyen, és ezeket a princípiumokat vigye bele a szellemi világba. Nemcsak az Antropozófiának, hanem az előbb már említett régi, ún. tradicionális okkultizmus(ok)nak is tanítása, hogy amit a szellemi világ önmagában nem tud megoldani, azt az újat alacsonyabb létsíkon való teremtéssel oldja meg.

Ezért egy nagy szellemcsoportot, amelyet ’emberszellemeknek’ nevezünk, hosszú korszakokon (aenokon) keresztül lassan és lépésről lépésre egyre jobban eltávolítottak a szellemi világtól azzal, hogy fokozatosan sűrűbb és sűrűbb anyagi testekbe öltöztették őket. Ezáltal az emberi szellem földi életeinek sorozatán át egyre jobban elveszítette eleven kapcsolatát a szellemi világgal, és mindez úgy van a hierarchiák által irányítva, hogy az ember egyre tökéletesebbé fejlődő testi szervei által mind jobban elhelyezkedhessék a földi anyagi világban. A testetöltés az inkarnáció, s azok időszakos megismétlődése a reinkarnáció.

Végül a Földön élő ember minden tudatos kapcsolatát elveszti a szellemi világokkal és teljesen anyagi környezetének befolyása alá kerül anyagi, fizikai teste következtében. Az így magára hagyott ember, akinek szabad akarata van, cselekedeteit maga határozhatja meg az anyagi világ által nyújtott lehetőségek keretein belül, viszont teljesen tőle függ, hogy a külső anyagi világ impulzusaira hogyan reagál.

Tehát a földi anyagi világ a nagy tanítómester, amelyen keresztül az egyes ember, társas együttélésben éppen akkor inkarnálva lévő embertársaival – számunkra végtelenül hosszúnak tetsző világkorszakok alatt folytonosan reinkarnálódva és újabb és újabb helyzetek közé kerülve – végül a szabadság és szeretet szellemévé válhat és (a Teremtés céljának megfelelően) szerzett eredményeit s képességeit átsugározza a szellemi világoknak.

7. Szabad akarat és karma

Habár a mai ember látszólag teljesen magára van hagyatva abban, hogy földi életét hogyan igazgatja s hogy a külső világi (fizikai vagy embertársai által keltett) behatásokra hogyan reagál, valójában nem mentes a magas szellemi világok behatásától, mert körvonalaiban azok határozzák meg, hogy egy-egy inkarnáció alatt milyen környezetben fog élni, milyen sorsesemények fogják őt érni, de teljesen tőle függ, hogy ezekre gondolattal, szóval, cselekedettel vagy nem-cselekvéssel hogyan reagál.

S aszerint, hogy magatartása a szellemi világ morális törvényeinek megfelel vagy ellentétes azokkal, mozdítja elő vagy akadályozza azok érvényesülését. Ha előmozdítja, szelleme fejlődik a kitűzött ’embercél’ irányában, ha ellene működik, ezzel szellemének minősége romlik, s ezt fokozott tevékenységgel kell előbb vagy utóbb jóvátennie, s erre betegségeken, szenvedéseken át kényszerül, ha magától nem tér jó útra. Itt lép be a karma törvénye.

8. Reinkarnáció és karma

A karma lényege, hogy minden cselekedetnek (sőt gondolatnak, érzésnek s akaratnak is) következménye van: a jónak jó, a rossznak rossz és az ember összes cselekedetének következményével előbb vagy utóbb – vagyis vagy még ebben vagy valamelyik későbbi inkarnációjában –, de feltétlenül találkozik, hogy a következményt átélje, átszenvedje, vagy hogy előnyeit élvezze, ha a cselekedet történetesen jó volt. Az ember tehát minden cselekedetéért vagy mulasztásáért felelős és viselnie kell annak következményeit. Ha az ember rájön cselekedetének hibás voltára és azt jóváteszi, ezzel feloldotta a vonatkozó karmát és megszabadult annak kellemetlen következményeitől. Ez az, amire az embernek törekednie kellene: hogy "elébe menjen" karmájának.

Megjegyzendő még, hogy nemcsak az egyes embereknek, hanem kollektívumoknak (törzsek, népek, fajok, egyesületek, politikai pártok stb.) is megvan a maguk karmája, amit ténykedéseikkel oldanak vagy kötnek.

Reinkarnáció és karma a keleti és a mai nyugati okkultizmus két legfontosabb alappillére, amelyekben való gondolkozással a legtöbb emberi kérdés megérthetővé válik, ezek nélkül jóformán semmi, mert csak egy önkényesen és brutálisan igazságtalan istenség képe bontakozhat ki a gondolkodó ember előtt.

9. A tudatosítás fontossága

A reinkarnáció és karma törvényéből kifolyólag az embernek folyton mérlegelnie kell mindennapi életének tetteit, hogy azokkal oldotta vagy kötötte-e karmáját. Ezt az ember csak éber figyelemmel és gondolkozással, érzelmei és cselekedetei jelentőségének t u d a t o s í t á s á v a l érheti el. Az Antropozófia, amely krisztusi alapon áll, rendkívül nagy fontosságot tulajdonít a tudatosításnak, mert az kifejezetten szellemi, azaz Én-funkció, s a leghatásosabb önnevelési eszköz.

10. Az ember földi életcélja

A cél, hogy az ember ismételt reinkarnációk sorozatán át a legváltozatosabb életsorsokon menjen keresztül és így lelkileg-szellemileg minden irányban fejlődjék: vagyis, hogy minden inkarnációjában különb emberként haljon meg, mint amilyennek megszületett. Minden egyes inkarnációban az ember más-más földi miliőt és életsorsot kap, különben fejlődése egyoldalúvá válnék. Ebből még az is következik, hogy az ember hol mint férfi, hol mint nő inkarnálódik avégből, hogy mindkét életformából bőséges tanulságokat szerezhessen.

11. Az inkarnációk előkészítése

Az egyes embernek a Földre való minden egyes leszületése előtt a leendő inkarnáció karmáját a hierarchiák állítják össze nagy vonásokban, egyetértésben az illető ember-szellemmel. Tehát mindenki, aki megszületett, maga vállalta azt az életsorsot, amin végig kell mennie, sőt odaát rendszerint sokkal több terhet szeretne az ember magára vállalni – minthogy ott szellemi szempontból ítél és minél többet szeretne jóvátenni a következő földi élet alatt –, s a hierarchiáknak kell mérséklően beavatkozniuk. Mivel azonban az ember túlvilági tudata a Földre leszületve teljesen elhomályosul, itt már nem tud vállalásairól, nem ismeri fel az összefüggéseket és lázadozik sorsa ellen, amikor az történik vele, amit odaát magára vállalt. Holott semmi sem éri az embert igazságtalanul az életben és senki sem kap súlyosabb karmát, mint amilyent elviselni képes.

12. A földi és szellemi szempontok egyensúlyba hozatala

A Földön az ember állandó ténykedésre van utalva, úgy az anyagi, mint embertársai világában és ezzel alkalma nyílik karmájának teljesítésére. Most már teljesen az ő szabad akaratán múlik, hogy milyen szempontokat érvényesít az eseményekhez való hozzáállásában és saját tetteiben, s ezáltal vagy oldja, vagy ellenkezőleg, megköti és súlyosbítja karmáját.

Az inkarnációban tehát az ember kettős életet él: teljesítenie kell földi kötelezettségeit (és megfelelő mértékben élveznie kell a földi örömöket is, különben lelkileg kiszárad), de egyben súlyt kell helyeznie a morális-szellemi élet ápolására is.

A kettő között egyensúlynak kell lenni: aki egyoldalúan csak az egyikkel törődik és a másikat elhanyagolja, az feltétlenül rossz útra tér. Az Antropozófia nem használ megkötött moráldogmákat. Elve, hogy mindenkinek a maga morális fejlettségi foka szerint kell élnie életét úgy, hogy ha kis lépésekben is, de folyton felfelé fejlődjék.

13. Az emberi felelősség és a tudatosítás

Mindebből következik, amiről már szó volt, hogy az ember gondolataiért, érzéseiért, de különösen cselekedeteiért vagy mulasztásaiért felelős és jó vagy rossz hozzáállásával oldja vagy köti karmáját, illetőleg új karmákat teremt, amelyek még ebben vagy a legközelebbi inkarnációkban kerülnek letörlesztésre. Ezzel biztosítva van a teljes igazságosság: ok nélkül senkit sem ér szenvedés, viszont az összefüggések a tett és következménye között el vannak rejtve, hogy az ember felső befolyásoltság nélkül élhessen szabad akaratával. A lényeg a helyes és nem helyes felismernitudása. A nagy vonásoktól (pl. ne ölj, ne lopj stb.) eltekintve ezt az ember csak saját magatartásának és gondolkodásának éber figyelemmel kísérésével érheti el. Mai tudatunk főleg Én-funkció, s a krisztusi princípiumokra épített Antropozófia is az Én-re van alapozva, amihez Krisztus folyton szólt.

14. A szellemi világ, a hierarchiák

Az Antropozófia behatóan foglalkozik a szellemi világ ismertetésének kérdéseivel is, bár a ’végső dolgok’ hirdetésében óvatosnak kellett lennie. Rudolf Steiner 1912-ben elvesztette a keleti (hindu) elvek mellett állást foglaló teozófus híveit, nem reszkírozhatta, hogy később az egyházi dogmák mellé magukat lekötött keresztény híveit is elveszítse. Ha az istenfogalom és hasonló ’végső’ kérdésekben nem is beszélt olyan világosan, mint egyéb kérdésekben, szóhasználataiból és utalásaiból elég pontosan kiderül okkult álláspontja az istenségről.

Az Antropozófia határozottan tagadja a személyes egyistenfogalmat, amit a kereszténység a zsidóktól vett át, átalakítva azt hármassá, és ezt veri be 2000 éven át a keresztény fejekbe, holott komolyan utánagondolva a háromszemélyű egyistenség fogalma tarthatatlan.

Amidőn az Antropozófia a világ teremtéséről és a teremtett világ tovább-adminisztrálásáról beszél, nem ’az Istent’, hanem mindig Isteneket és hierarchiákat említ és azok 9 karát (a keresztény vallásokban az angyalok 9 kara), amelyek a kereszténység szerint mást sem tesznek, mint folyton az Istent dicsőítik, ezzel szemben az Antropozófiában világteremtő és világrendező szerepük van.

I.
1. Seraphim a szeretet szellemei

2. Cherubim a harmónia szellemei

3. Thronoi az akarat szellemei

II.
4. Kyriotétes a bölcsesség szellemei

5. Dynameis a tevékenység szellemei

6. Exousiai a formák szellemei

III.
7. Archai korszellemek

8. Archangeloi népszellemek

9. Angeloi őrangyalok

A hierarchiáknak e 9 kara az a szellemi vagy istenségcsoport, amely az emberek vezetésével foglalkozik. Ezek fölött még további hierarchiafokok vannak, fel egészen a legmagasabbakig, de ezekről még a beavatottak sem tudnak és nem is beszélhetnek róluk, mert ezeknek annyira magas tulajdonságaik (léttagozataik) vannak, amelyek emberi értelemmel még felfoghatatlanok.

15. Az embercél elérhetőségének eszközei

A 6. pontban szó volt arról, hogy az emberteremtés végcélja a ’szabadság és szeretet’ szellemeinek létrehozatala volt, azaz az egész szellemvilág (röviden: Kozmosz) individualizálása. A hierarchiák szellemlények, akik egymást belsejükben látják, s rangjuk szerint egymásra közvetlen hatással vannak, és így végzik feladatukat. Szabadságról és szeretetről tehát náluk nem lehet teljes értelemben beszélni. A fizikai testbe öltöztetett ember a másiknak csak a fizikai testét látja, belső lényét nem, így megvan a lehetősége az individuális és a szabadságra irányuló fejlődésének. De ebből csak egymást pusztító egoizmus keletkeznék a szeretet princípiuma nélkül. Emiatt az emberszellemek felváltva hol férfi, hol női fizikai testben (nemek csak az anyagi világban vannak és nem is mindig) inkarnálódnak, s a két nembe az egymás iránti ösztönös vonzódás van beleplántálva.

Ezekben (különálló fizikai testek és a kétneműség) rejlenek a legdurvább kezdeti csírái (adottságai) annak, amiből reinkarnációs sorozatok alatt tapasztalatokon és szenvedéseken át tanulva s finomodva kinevelődik a szeretet és szabadság szelleme, s a leszűrt tapasztalatokat átsugározza a hierarchiákra, s így azokat is a szeretet és szabadság princípiumaival áthatva, létrejöhet a Kozmosz célul kitűzött individualizálása.

16. Léttagozatok és emberi tudatállapotok

Az Antropozófia behatóan foglalkozik a mai ember kialakulásának a messze múltba viszszanyúló processzusával. A mai tudomány a földi teremtményeket négy csoportba osztja: ásványvilág, növényvilág, állatvilág, embervilág. Ugyanígy osztályoz az Antropozófia is. Az ásványvilág csak fizikai testből áll, tehát egyetlen léttagozatú.

Amikor a fizikai testbe behatol a hozzá legközelebb álló félanyagi-félszellemi szubsztancia: az éter- vagy élettest és az anyagszemcséket rendezni és összerakni kezdi, ezzel két-léttagozatú teremtmény, a növény jön létre. (Ahol a Földön élet van, ott étertestnek is jelen kell lennie.) Mikor pedig az éteren kívül a másik félanyagi-félszellemi szubsztancia, az asztrál is beleavatkozik a fizikai anyagba, akkor három-léttagozatú teremtmény, az állat jön létre, amelyben a növényi rostok izmokká alakultak át, helyváltoztatásra képes, vágy- és ösztönélete van s fejlett belső szervei.

Végül, amikor az említett három léttagozathoz negyedik, az Én, az Ich, a mentál – ami már szellemi, tehát örök életű szubsztancia – járul, akkor jön létre az ember, aki külsőleg, testileg a legfejlettebb emlős állatokra hasonlít, belsőleg azonban már nemcsak primitíven érezni, hanem gondolkozni és akarni is képes, s akaratát szisztematikus cselekvésbe is átvinni.

A materialista tudomány a maga primitívségében az embert pusztán anyagi lénynek tekinti. A kereszténység a 869. évi konstantinápolyi zsinat eredményeképpen két-léttagozatú lénynek minősíti („Az ember testből és lélekből áll”). Az okkultizmus a Kr. után 869 előtti időkben és az 1500-as évektől kezdve ismét háromtagozatúnak fogja fel: test, lélek, szellem. Test alatt a fizikai testet érti (esetleg az étertesttel együtt), szellem alatt az örök ’Isteni szikrát’, az Én-t. Kérdés azonban, hogy mi a lélek? Erről különböző felfogások vannak: az asztráltest és az étertest együtt. Vagy: az étert a fizikai testhez számítva az asztrál egyedül, vagy az Én és az asztrál együtt. Az utóbbit hangsúlyozza Rudolf Steiner, amikor fejlettségi fokokat állapít meg aszerint, hogy az Én mennyire hatotta már át az asztrált:

Első fok a ’megérző lélek’ (egyiptomi kultúrkorszak Kr. e. 2907-747), második az ’értelmi lélek’ vagy ’megértő lélek’ korszaka (görög-római kultúrkorszak Kr. e. 747 – Kr.u. 1413-ig), harmadik a ’tudati lélek’ korszaka (az angol-germán kultúrkorszak 1413 után). Általános értelemben a leghelyesebb, ha lélek alatt az asztrál, az éter és az Én egymásra hatásából keletkező emberi megnyilvánulásokat értjük. Az inkarnált ember mindig a lelkéből nyilatkozik meg, elérhet ebben magasrendű átszellemiesülést, de tisztán szellemit nem, mert asztrális és éteri léttagozatait éber állapotban nem képes teljesen elkülöníteni szellemétől.

Elalváskor az Én és az asztrál eltávoznak az emberi testből s a szellemi világban magasabb lényekkel működnek együtt, s csak felébredéskor térnek vissza. Mivel az étertest, amely az emlékezet tárolója is az embernél, alváskor a fizikai testben marad, a földi ember normálisan nem emlékezhet arra, hogy Én-je és asztrálja alvás közben mit művelt.

Ha az Én és az asztrál kilépése vagy visszakapcsolódása nem harmonikus, hanem zökkenőkkel jár, létrejönnek az álomképek. A mai fejlett tudati fokon lévő jó idegzetű, normális egészségű ember tulajdonképpen nem kell hogy álmodjék (kivéve az ún. jelző- vagy munkaálmok), míg régebbi korokban a tompább tudatú embernél az álomkép sokkal inkább velejárója volt az életnek.

A földi embernek tehát háromféle tudatállapota van: éber nappali, álom- és mélyalvási tudata, amely utóbbi gyakorlatilag majdnem a tudattalansággal egyértelmű.

Ha még az étertest is elhagyja a fizikai testet, beáll a halál, s ezzel a fizikai test holttestté válik és feloszlik.

17. Manwantarák és léttagozatok

A léttagozatok, amelyekről előbb, a 16. pontban szó volt, nem egyszerre jelentkeztek a Teremtésben az Antropozófia szerint, amely a mai Földnek három elődjéről beszél. Az első Manwantara volt a Szaturnusznak nevezett Föld, ahol az anyag első megjelenése történt legeslegfinomabb formájában, pusztán hőtestecskékben (plazmikus halmazállapot).

Második Manwantara volt a Nap-Föld, ahol az anyag már izzó gáznemű formába sűrűsödve jelentkezik és itt megjelent az étertest, az élet.

Harmadik Manwantara volt a Hold-Föld, ahol az anyag vizes-kocsonyás állapotba került, s az éteren kívül belépett az asztrál és ezzel az állatvilág.

Végül a mai Földön az anyag keménnyé vált, s az éteren és asztrálon kívül anyagba öltözött a szellem, a mentál, az Én is és ezzel létrejött az ember, aki hosszú fejlődési útján mindjobban eltávolodott az állattól, aszerint, amennyire Én-je mindjobban belehelyezkedett az alacsonyabb léttagozatokkal való együttműködésbe, és ezzel mindjobban uralmába vette azokat, azaz tudatosodott.

Az emberi léleknek három fő funkciója van: az értelem, az érzelem és az akarat, de ezekben nem egyenlően fejlett. Rudolf Steiner szerint értelmünkben (gondolkozásunkban) ébren vagyunk, érzelmeinkben álmodozunk, akaratunkban alszunk. Az akarat csak valami átgondolt értelmi, vagy átérzett érzelmi indítókkal aktivizálható, és azután az akarat vagy átmegy cselekvésbe vagy nem.

A beavatotti szemekkel belátható további Manwantarák: a Jupiter, Vénusz, Vulcan, amelyeken az ember további léttagozatokat szerez a hierarchiáktól idáig kapott négyhez. Éspedig a Jupiteren a Rudolf Steiner-i értelemben használt Manast (a teljes megvilágosodottság, vagyis az igazi szellemi valóság megismerési képessége, ami Szentlélek-princípium), a Vénuszon a Rudolf Steiner-i értelemben használt Budhit (az univerzális szeretet képessége, Fiú-princípium), a Vulcanon a Rudolf Steiner-i értelemben vett Athmát (a teremtő, alkotó akarat képességét, Atya-princípium).

Ezek által az új – és az embernek saját maga által fáradságos inkarnációs munkával megszerzendő – léttagozatok által a Föld későbbi újralétesülései (Manwantarái) folyamán, amelyeket az Antropozófia Jupiter, Vénusz és Vulcan bolygó-korszakoknak nevez, az ’ember’ maga is hierarchiává válik. Nevezetesen a Jupiteren eléri az Angelos-fokot, a Vénuszon az Archangelos-fokot, a Vulcanon pedig az Arché-fokot, de már birtokában annak az új tartalomnak, amelynek kifejlődése céljából ez a teremtés létrejött, és ezáltal lényegesen különbözni fog a mai Angelos, Archangelos és Archéktól.

Idáig tart a ma beavatotti szemmel áttekinthető emberfejlődési út az Antropozófia szerint, és ennek grandiózus nagyszerűsége érdemessé teszi elszenvedni azt a rengeteg bajt, amivel az inkarnációk nagyon hosszú sorozata együtt jár, de ezek nélkül az ember nem küzdhetné fel magát ilyen szellemi magaslatra.

18. A Teremtés hét Manwantarája

A Teremtés kezdete és eddig belátható végcéljának ismertetett elérése természetesen igen hosszú folyamatot igényel és ez a folyamat a tradicionális okkultizmus Alkímia nevű ágának fogalmai útján érthető meg legjobban.

Az Alkímia művelői sok elmélyedés után a Teremtés processzusát 7 fokozatra osztották, éspedig 3 kezdő-, 2 fő- és 2 befejező fokozatra (a 7-es szám az időben lefolyó történésre utal). A 6. pontban említés történt már arról, hogy ha a szellemi világban olyan hiányérzet támad, ami szellemileg közvetlenül nem oldható meg, akkor alacsonyabb létsíkokon való teremtéssel történik annak megoldása.

A Kozmosz individualizálásának problémája a fizikai síkig lemenő teremtéssel volt csak megoldható. Az első három, azaz kezdeti alkímiai fokozatok (1. Létbelépés, 2. Coagulatio-solutio, 3. Rendeződés) jelölik azokat a fázisokat, amelyekben a hierarchiák a bennük lévő – tehát már hiányérzetet okozó – tudásanyagukat dolgozták bele a Teremtésbe (Szaturnusz-, Nap-, Hold-korszakok). Ezután következik a két főperiódus (4. Erjesztés, 5. Rothasztás, vagyis a Föld- és a Jupiter-korszakok), amidőn a régi alapokra konstruált teremtésbe belehelyeződik az új princípium (Krisztus princípiuma), ami miatt az egész teremtés történt Az új erjedés behozza, majd megrothasztja, elpusztítja a régit. Ezt az ’újat’ a Föld-korszakban Krisztus hozta az emberek közé, és princípiuma megerjeszti a ’régit’ még a Földön – és teljesen elpusztítja azt majd a Jupiter-korban. Az Ótestamentum még a régi princípium jegyében született, az Újtestamentum már az újat tartalmazza. Mindenki láthatja az óriási különbséget a két princípium között. – Végül az utolsó két, ún. befejező fázisban (6. Születés, 7. Szublimáció, vagyis a Vénusz- és Vulcan-korszakok) az új princípium létrejön az emberek között és elterjed. Ezzel a Teremtés célja eléretett.

19. Hierarchiák és a Szentháromság

Lassan eljutottunk az ún. ’végső dolgok’ területére, ezekre nézve azonban az Antropozófia nézete a keresztény dogmákkal annyira ellenkezik, hogy ezekről Rudolf Steiner nem tarthatott külön előadást, csak utalgathatott rájuk más előadásaiban (lásd 14. és 18. pont).

Mindenki, aki járatos az antropozófiai anyagban, láthatta, hogy a világ teremtésével és adminisztrálásával kapcsolatban Rudolf Steiner mindig a hierarchiákról beszél; a mai és a jövő ember Én-jének kifejlődésével kapcsolatban pedig a Szentháromságról és legfőképpen Jézus Krisztusról. A Szentháromság nincs fölé rendelve a 9 megnevezett hierarchiának – ahogyan azt Alfred Meebold egy 1907-es R. Steiner előadásból kiindulva tévesen értelmezi –, és nem is lehet a Szentháromságot a hierarchiák fölé állítani, mert maga R. Steiner mondja, hogy még további hierarchiafokozatok is vannak egészen a Meg-nem-nyilvánultig. Másrészt sohasem beszél arról, hogy a Szentháromság tagjai milyen hierarchiafokon állnak.

Itt tehát két egymás mellé rendelt isten-generációról lehet csak szó, akiknek feladata a 18. pontban jutott kifejezésre: a hierarchiák a teremtésben és az adminisztrálásban tevékenykednek, a Szentháromság pedig az új princípium (6., 18. pont) bevezetésében az emberi életbe. Efölött a kettősség fölött egyetlen képzett antropozófus sem képes elsiklani, de mivel az anyagban tételes válasz nincs, hallgatni iparkodnak e kényes kérdésről.

A Szentháromság hozza az új princípiumot, amely a szabadság és szeretet szellemeinek (= emberiség) révén individualizálja majd a Kozmoszt alulról felfelé! A Szentlélek már a Föld-korszak Lemuri főperiódusa óta törekszik az emberiség értelmi megvilágosodását kollektíven előmozdítani és Krisztus kereszthalála utáni első Pünkösd óta egyénileg is megvilágosítja azokat, akik Krisztus princípiumába kapcsolódva fordulnak felé.

A Szentháromság második tagja Jézus Krisztus személyében inkarnálódott a Földön, hogy a mindent megváltó szeretet tanításával és példaadásával az új princípiumot közvetlenül oltsa be az emberiségbe, hogy ezzel megindulhasson a régi (ószövetségi, azaz a hierarchiák által létrehozott) teremtési elv erjedése, majd rothadása, hogy abból az új, az újszövetségi szárnyalhasson fel végül győztesen. Eddig mindig az asztrálhoz beszéltek; Jézus Krisztusnak a Bibliában található mondásai mind az emberi Én-hez szólnak, tehát az emberi tudat fejlesztését célozzák az egyik oldalon és az érzelemvilág legmagasabb megnyilvánulási formáját, az önzés nélküli szeretetet a másik oldalon.

Addig a bölcsek, vallásalapítók és hasonlók a felfinomított gondolatokkal aktivizált akaratot használták fel eszközül és gondosan elkerülték az érzelmek bekapcsolását. Most Krisztus a mind jobban tudatosítandó értelem és a magasrendű érzelem, a szeretet felkarolása és felfokozása mellett foglalt állást. Ezért Rudolf Steiner egy mondatban így definiálja Krisztus misszióját: „megerősíteni az emberi Én-t a saját léttagozatában, de nem engedni azt önzővé válni”.

A kereszténység tehát teljesen új alapokon indul el, nem hasonlítható egyetlen más valláshoz sem és benne, illetve Krisztus princípiumában rejlik az emberiség egész jövője. Golgota misztériuma az emberiség történelmének fordulópontja.

A Szentháromság harmadik tagjának, az ATYÁ-nak személyét hallgatás és titokzatosság fedi. Az már az eddigiekből is kiderült, hogy az Antropozófia szerint nem az Atya teremtette a világot, hanem a hierarchiák. Az Atya tehát csak a jövő világának megteremtője lehet. Krisztus megmondta: „Az én országom nem e világról való”, tehát új világot hirdetett és hozzátette: „Én és az Atya egy vagyunk”, tehát kettejük között nincs ellentmondás. Ugyanazt akarják. De megmondta azt is: „Nem juthattok az Atyához másképpen, csak énáltalam”. De végül is a Szentlélekhez sem lehet másképpen eljutni, csak Krisztuson át. Tehát Krisztus és a Szentlélek készítik elő az emberiséget az Atya princípiumának befogadására és annak megvalósulására. Addig az Atyának teremtő-akarati princípiuma homályban és hallgatásban van. Azt az emberiség csak lassanként fogja megismerni, ahogyan az ’ember’ alvó akarata ébredezni kezd majd.

A keresztény vallások persze az Atyát tartják a világ teremtőjének! Ama végtelenül kegyetlen és brutális világ megteremtőjének, ahol minden teremtmény kénytelen megenni a másikat, hogy földi létét fenntarthassa. Mit lehet várni egy ilyen kegyetlen teremtőtől? Semmi esetre sem azt, amit Krisztus hirdetett! Az Atya tehát nem lehet kompromittálva ebben a teremtésben.

A hierarchiák és a Szentháromság között van még egy alapvető különbség. A hierarchiák az emberen teljesen kívülálló, tehát külső istenek, akikhez lehet fohászkodni, tőlük valamit kérni stb. (Rudolf Steiner szerint, amikor az emberek ’Istenhez’ imádkoznak, az az ima az őrangyalhoz fut be, aki – ha az ima nem ellentétes az illető karmájával – iparkodik azt teljesíteni, ha pedig ellentétes azzal, nem teljesíti.)

Ezzel szemben a Szentháromság belső istenek. Szent Pál apostol megírja: „nem én, hanem Krisztus bennem”, de végül is ugyanez vonatkozik a Szentlélekre és a ma még teljesen ismeretlen Atyára is. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” mondotta Krisztus, s a keresztényeknek, később az egész emberiségnek feladata Krisztus követése.

Krisztus által adott példa azonban annyira magasrendű és a mai – asztráljába még erősen beleágyazott ember számára annyira nehéz –, hogy követése egyelőre csak apró kis lépésekben történhet, gyakori visszaesések közepette. Csak meg kell nézni, hogy milyen keveset haladt az emberiség ebben az irányban Golgota óta – de mégis haladt! És, vetődések közepette, továbbra is haladni fog és lassacskán egyre inkább magáévá fogja tenni, saját belső tulajdonságává fogja változtatni a Szentháromság princípiumait a Jupiter, Vénusz és Vulcan bolygókorszakokban, amint arról a 17. pontban szó volt.

Minél inkább átveszi az ember a belső istenek, a Szentháromság princípiumait, annál kevésbé szorul a hierarchiák támogatására. Annál szabadabb és önmagára állítottabb lesz. És a ma belátható emberfejlődés a Vulcan-korszak végén kulminál, amikor az ember belső saját tartalmává teszi az egész Szentháromság princípiumait és már mint hierarchia – de egészen új tartalommal telített hierarchia (Arché) – plántálja bele a Kozmoszba az újat: az individualizálódást a szabadság és szeretet alapján. Az ’ember’ tehát teremtővé, újat alkotóvá válik a Kozmoszban. Ilyen grandiózus jövőt lát az Antropozófia a fejlődési utat végigjáró emberiség számára.

Megjegyzendő még, hogy a hierarchiák között csak Michael (Szt. Mihály arkangyal) és csoportja fogta fel és értette át a Szentháromságban rejlő új princípiumot és sugározza azt az emberek felé, viszont a többi hierarchia az embernek földi és az azt majd követő bolygókorszakok (Jupiter, Vénusz, Vulcan) folyamán elért fejlődése és szerzett tapasztalatai által tehetik csak magukévá az új princípiumot.

20. A halál utáni élet és a reinkarnáció

Már a 16. pont legvégén említés történt arról, hogy ha az Én-en és asztrálon kívül az étertest is elhagyja a fizikai testet, beáll, amit halálnak neveznek a Földön. A három nem látható léttagozat tehát kilép a fizikai testből és megkezdi halál utáni életét.

Normális morálú ember esetében a halál után kb. három és fél napon keresztül a halott saját földi életét látja nagy és egyre nagyobbodó éteri tablóban, amiben az egész élet, ahogyan lefolyt, benne van. Ilyen éteri tablót látnak katasztrófák vagy hasonló hirtelen életveszélyes pillanatok részesei is a Földön, akik a krízis szerencsés átvészelése után beszámolnak arról, hogy egész életüket egy pillanat alatt egyetlen képben élték át. A halál után normális esetben az éteri tabló kb. három és fél nap múlva szétfoszlik, s visszaadatik minden tudás- és emlékezettartalmával a világéternek, amely ezáltal minden legkisebb földi történést megőriz magában. Ebbe képesek a földi ún. ’beavatottak’ betekinteni, s ez az ún. Akasha Krónika.

Kivételes esetekben megrögzött materialistáknál és gonosz morálú embereknél az étertest leválása nem megy ilyen simán, sokkal hosszabb ideig tart, sőt néha még az is előfordul, hogy az étertestet valósággal le kell tépni a magasabb léttagozatokról, hogy azok túlvilági életüket megfelelően folytathassák (’A második halál’).

Az étertest leválása után az ÉN és az asztrál maradnak csak meg, és ezután kezdetét veszi a halott földi életének átélése megfordított sorrendben (a haláltól kezdve visszafelé a születésig), éspedig nem a tényleges történéseké, hanem az, hogy az élet minden mozzanata: cselekedetei és mulasztásai más emberekben milyen hatást keltettek. Ez az igazi purgatórium, ami a halottnak óriási lelki kínokat okozhat, amikor lemeztelenítve látja utolsó földi életének tényleges értékét: hogy mit épített és mit rombolt embertársai lelkében; s ugyanakkor módja van látni, hogy leszületése előtt a túlvilágon milyen karmát vállalt és azt milyen mértékben teljesítette. Ilyenkor a halottat nagyfokú jóvátételi vágy fogja el, hogy rendbe hozza azt, amit előző életében elrontott. Ez a visszatekintés kb. egyharmad része az utolsó inkarnáció időtartamának. Ezután az asztráltest is feloszlik és visszaadatik a világasztrálnak.

A szellem, az ÉN pedig egyedül folytatja útját a Nap-, Mars-, Jupiter- és Szaturnusz-szférákba, amit Alsó Dewachan-nak neveznek, és itt már teljesen szellemi életet él. Az ÉN fejlettségi fokától függ, hogy ezekben a szellemi szférákban meddig tudja öntudatát megőrizni. A gyenge, fejletlen szellemek esetleg már a Nap-szférában elvesztik, van, amelyik a Marson nem tud öntudattal túljutni. Az emberiség mai fejlettségi fokán még kevesen jutnak öntudattal a Jupiter- és Szaturnusz-szférákba, és csak egészen különlegesen magasfokú emberszellemek az állócsillag-szférába, amit Felső Dewachan-nak neveznek.

Szférák alatt nem szabad térbeli távolságokat és helyeket érteni, hiszen a fizikai test megszűntével a tér is megszűnik (az idő nem! hiszen a lélek élményeinek egymásután-következése is időt jelent), hanem a szellemi vagy a lélek feltisztulási, azaz finomsági fokát, ami a magasabbrendű lényekkel való kapcsolatbajutás lehetőségét adja meg.

A földi létben az ÉN hajlékony; befolyásolható, nevelhető, a túlvilágon nem! és ugyanaz marad, amilyen a halál pillanatában volt. Ugyanaz marad földi embertársaival való viszonyával is. Változtatni, jóvátenni, kibékülni, karmát kiegyenlíteni a túlvilágon nem lehet, e célból megint vissza kell jönni a Földre.

Tehát amikor a szellem saját minőségének, fejlettségének megfelelően a legmagasabb fokra jutott a halál után a túlvilágon (Mitternachtsstunde des Daseins), hatalmas vágy fogja el, hogy ismét reinkarnálódjék a Földön további fejlődése és az utóbbi inkarnációk folyamán létrejött karmája kiegyenlítése céljából. A hierarchiák közreműködésével alkotja meg leendő inkarnációjának vázlatát, hogy milyen korban, milyen országban, milyen családban szülessék újra és hogy nagyjából milyen sorsfordulatokon fog keresztül menni, milyen személyek körében, akikkel neki, vagy akiknek vele karmikus tartozásokat rendezni, karmát kiegyenlíteni kell. Rudolf Steiner kiemeli, hogy az ilyen reinkarnáció-előkészítés rendkívül bonyolult művelet, mert nagyon sok szempontot és emberi inkarnációt kell összehangolni.

Ebbe a nagyvonalú vázlatba épül bele azután a földi élet folyamán a részletes karma, amely annak függvénye, hogy az ember az új földi élete alatt hogyan fejlődött, illetőleg visszafejlődött. Ezt a részletes karmát az ember állandóan az alvás alatt dolgozza ki a túlvilágon a hierarchiákkal együtt.

A szellem hosszú szellemvilági tartózkodás után természetesen mindent szellemi szempontokból ítél már meg a túlvilágon és így minél nehezebb karmát akar magára vállalni, hogy a következő inkarnációja alatt minél többet törleszthessen, valamint, hogy minél többet fejlődhessen (11. pont). A reinkarnáció célja a karmaadósság csökkentése, de a gyarló ember emellett még újabb karmákat is létesít s még jó, ha többet törleszt az élet folyamán, mint amennyi újat kreál.

Az újabb földi élet kereteinek meghatározása után megindul a reinkarnációs proceszszus: az ÉN az új földi élet kitűzött céljainak megfelelő minőségű asztrál-, majd étertestet kap és végül megszületik a Földön megfelelő időben, helyen és családban.

A reinkarnációs intervallumok koronként hosszúak (sok évszázad), koronként rövidek, például jelenleg, amikor óriási tragikus földi civilizációs összeomlás előtt állunk, ebben minél több emberszellem akar részt venni, mert odaátról látják, hogy a csapásokkal teljes időkben lehet legtöbbet fejlődni. Ezért van ma ilyen egészségtelenül sok ember inkarnálva a Földön, s a túlvilág mintegy kiürült az emberszellemektől. Később megint széthúzódnak a reinkarnációs intervallumok és a földi népsűrűség ismét normális lesz.

Az egyének reinkarnációs intervallumait befolyásolja az inkarnáció kitöltésének milyensége is. A kívánatos a kevés, de jól kihasznált inkarnáció. Ilyen esetekben elég lenne egy világhónap alatt (2160 esztendő) két inkarnáció, egyszer mint férfi, egyszer mint nő. De hol van ma, a materializmus idején, jól kihasznált inkarnáció? Tehát az intervallumok csökkennek és sokszor kell reinkarnálódni.

Minden inkarnáció fejleszti az embert, s mivel mindenki reinkarnálódik, lassan az egész emberiség fejlődik a Teremtés által meghatározott irányban. A fejlődés azért nehéz, mert az ember tudatában még mindig nem világos itt a Földön, hogy mit miért kell tennie: de ha már a mostani fejlettségi fokán látná ezt az ember, az élet rideg ’adok-veszek’ vagy ’teszem, hogy kapjak’ elvek szerint folynék, holott az embernek magának kell rájönnie arra, hogy a helyeset és jót önmagáért kell cselekednie. Végül is erre jut rengeteg tévedés, csalódás, szenvedés és erőszakosság után.

Az így lassan felfejlődő emberiségre állandóan, észrevétlenül hatnak a hierarchiák (7. pont), de minél nagyobb tudatra tett szert az emberiség, annál kisebb mértékben. (Ilyen a Földön a szülők viszonya a felnövekedő gyerekeikhez, ha az emberiséget úgy lehet tekinteni, mint az érettségi előtt álló gyereket.) Egyúttal az emberiség is hat a hierarchiákra, hiszen az új princípium gyakorlati eredményeit az emberek most kezdik csak sugározni a hierarchiák felé. Ennek a folyamatnak kell a jövőben mindjobban erősödnie, hogy a hierarchiák megkapják gyümölcsét az emberiség eddigi fejlesztésére fordított áldozatos munkájuknak és hogy a Teremtés célja is megvalósuljon. Ehhez az szükséges, hogy az egyes ember a Földön egyre tudatosabb, egyre szeretetteljesebb és egyre inkább önmagára állított Mikrokozmosz legyen.

21. Az ellentéterők: Lucifer, Ahriman, Azurák

Az Antropozófia elvetette azokat a középkori naivitást sugárzó magyarázatokat, amelyeket a kereszténység az ószövetségből vett át, Ádámmal, Évával, a kígyóval és az almával kapcsolatos állítólagos ’bűnbeeséssel’. De elvetette a személyes egyistenfogalmat és a csak egyetlenegyszeri testetöltés hiedelmét is (ami, ha igaz volna, a keresztény vallás által tanított Isten a legigazságtalanabb, legönkényesebb, leggonoszabb lény volna, amikor a frissen, tehát előzmények nélkül és egy életre a Földre teremtett ártatlan emberlények sorsában végletekbe menő különbségeket konstituál), és az adott Teremtés szükségességét a szellemi világban felmerült hiányérzet eliminálásával indokolja (6. pont).

Az ember tehát a szabadság és szeretet szelleme kell hogy idővel legyen s ezt a fejlődési utat kell bejárnia hosszú inkarnáció-sorozatokon és bolygókorszakokon keresztül, eközben rengeteg élményen és tapasztalaton kell átmennie és ezzel állandóan tökéletesednie, mert tudni kell, valamely inkarnációban átélt élmény a későbbi inkarnációkban az ÉN-ben tulajdonságként jelentkezik. – Az inkarnációban az ember magára van hagyva, elvágva a szellemi világokkal való minden érezhető kapcsolattól, hogy saját erőivel harcolhassa ki saját útját. De hogy a helyes út teljesen tudatossá lehessen előtte és azt ne külső konvencionális vagy társadalmi nyomás hatása alatt kövesse, szükség volt gondoskodni számára a választás lehetőségéről különböző utak között, ami által letévedhet a helyes útról vagy pillanatnyi földi előnyökért ellenkező irányba halad, bűnt követ el és ezzel karmát teremt, amit majd ki kell egyenlíteni. A bűn = magasabbrendű emberi erőknek alacsonyrendű célok érdekébe állítása.

Ha a Teremtés csak egyetlen utat hagyott volna az inkarnált embereknek, nem juthatnának szabadságra. A többféle lehetőséget az ellentéterők beállításával kellett biztosítani.

A keresztény vallások a Biblia nyomán szintén beszélnek ördögről, amelyben minden rossz adva van és a kérdés körülbelül úgy van beállítva, hogy ’fent’ van az Isten, a jó, ’lent’ a Földön pedig az ördög, a sátán, a gonosz, a bukott angyalok.

Az Antropozófia nem látja a kérdést ilyen egyszerűnek s az ellentéterőket több csoportba osztja. Egyik csoport a luciferinek nevezett lények (nem az elnevezés a fontos, hanem a tulajdonságaik), akik az emberiség fejlődése érdekében hozott áldozatból (!) lemondtak saját fejlődésükről és a Hold-bolygókorszak nívóján maradtak vissza. Ezek a luciferi ellentét-hierarchiák tehát visszamaradásuk folytán ellene vannak a Föld-korszakra előírt és itt a Földön elérhető lassú, de tudatos fejlődésnek. Ők az eredményeket elhamarkodva, készen akarják adni az arra belsejében még nem érett embernek, s így a földi realitásoktól őket eltávolítani, a reinkarnációktól őket elidegeníteni, tehát az emberszellemeket egoista kényelmi szempontok előtérbe helyezésével az inkarnációs szenvedésektől távol tartani iparkodnak, amiből következik, hogy ha sikerük lenne, az emberi fejlődési út leállna. A luciferi erők tehát valami hamis szentet akarnak az emberből formálni, aki a fejlődés célját szolgáló rögös földi utat elkerülve, hamis lidércfényekben sütkérezve akar elrévülni. Vonalukba tartozik: a cím, a rang, a misztikum, a ceremónia, a fény, a tudás, az okosság, a forma tisztelete és az életnek valami szép, sejtelmesen csillogó, de irreális fénybe burkolása. Tehát egoizmus és irrealitásba tévelygés.

A tudatosodó emberiség feladata a cél, a lényeg felismerése révén felülemelkedni Lucifer lényeinek csábításain és akkor majd végül (a Vénusz-bolygókorszakban) mód lesz a luciferi szellemeknek az emberiség által való megváltására. Erre szimbólum a Golgotán Krisztus szavai a megtérő latorhoz: „Még ma velem leszel a Paradicsomban”.

Másik csoport az ún. ahrimani lények, amelyek egy másik teremtésből – ahol helyükön voltak – kerültek át ebbe és az emberekkel való feladatuk elvégzése után ismét visszakerülnek a helyükre. Ezek a lények az embert teljesen a Földhöz akarják kötni és a Föld előnyeibe, a megfoghatóba (Maß, Zahl und Gewicht) elmeríteni, a spirituális érdeklődéstől eltéríteni, mindenképpen a materializmusra befolyásolni. Ha sikerük lenne, akkor ezt a szellemi világtól elszakított társadalmat maguknak kiszipolyoznák és belőlük egy külön ahrimani világot teremtenének. Ellentétben Luciferrel, Ahrimant mi nem tudjuk megváltani, csak fölé emelkedni. Szimbóluma a Golgotán a másik lator, aki még keresztrefeszítve is gúnyolta és szidalmazta Krisztust. Ahriman vonalába tartozik: egoizmus, gazdagság, jólét, pénzimádat, a kapitalista, a bankár, a tőzsde, a spekuláció, mindennek pénzben való értékelése.

Ez a két ellentéthatalom csábítja folyton az emberiséget tulajdonképpen két ellentétes véglet felé. Hol Lucifer van felül, hol Ahriman (a XX. század például teljesen Ahriman szupremáciája alatt áll), de állandóan mind a kettő működik az emberi asztrálban, de az étertestben is és közösek abban, hogy az egoizmust, az alacsonyabb léttagozatok vágyait és a hamis propagandaszólamokat támasztják alá.

A kereszténység harcot hirdetett az ’ördög’ kiirtására (ez a középkorban már valóságos őrjöngéssé fokozódott), de eredmény nélkül. Az Antropozófiának megint más véleménye van: az ördögi erők már nagyon mélyen behatoltak az emberi lelkekbe, tehát kiirtásuk erőszakkal, aszkézissel, böjttel, zarándoklással és más hasonló önsanyargató módszerekkel nem lehetséges, sőt káros, mert egész csomó bennünk aktívan működő erőt (szorgalom, törekvés, szerzési vágy, érvényesülési vágy, szépészeti vágy, rendszeretet, érdeklődés stb.) bénítanánk meg ezáltal. Nem szabad elfelejteni, amit Rudolf Steiner sokat hangsúlyozott: Lucifer nélkül nem volna művészet, Ahriman nélkül nem volna tudomány. A bennünk mélyen befészkelődött és erősen működő ellentéterőket tehát nem kiirtani kell, hanem tudatosan és szisztematikusan Krisztus princípiumainak megfelelően erejüket felhasználni. Szimbóluma a Golgotán, hogy Krisztus középen van a két lator között.

Mint már az eddigiekből is látható, az ellentéterőkre másképpen kell tekinteni, mint ahogyan az eddig szokásos volt: tudatosítani kell jelentőségüket. De van még más jelentőségük is! Nagyon gyakran a hierarchiák is kénytelenek az ellentéterőket új szociális, tudományos vagy politikai elgondolások megvalósításának erőszakos keresztülvitelére felhasználni. Az emberekben rejlő gondolkozási lustaság és konzervativizmus miatt még a szükségessé vált és alaposan megérett változásokkal szemben is nagy az ellenállás. A hierarchiák hiába ’súgják’ az embereknek a jót, azok nem hallgatnak rájuk, erőszakkal beavatkozni pedig nem tudnak a szabadság princípiuma miatt. Ilyenkor az ellentéterők lépnek működésbe s az érdekelt emberrétegek ösztöneinek felkorbácsolásával erőszakos keresztülvitelt hajtanak végre, ami rossz és kegyetlen s az emiatt támadó reakció el is söpri az egészet, de utána az emberek gondolkozni kezdenek: az idea nem is volt rossz, csak a végrehajtás volt gyalázatos. Hogyan lehetne jobban csinálni? Ezáltal megindul az új ideával való termékeny foglalkozás az emberek saját szabad akaratából. Így jutnak szerephez az ellentéthatalmak még az emberiség fejlődésében is.

Csak legutóbb, a XX. században kezdődött el a harmadik ellentéterő fellépése, amelyet Rudolf Steiner Azuráknak nevez. Hatásuk ma még csak a nemzetközi politikai életben kezd észlelhetővé válni, de idővel lassanként az egyéni emberi életben is egyre érezhetőbb lesz(!). Reprezentánsuk az asztrológiában a Plútó bolygó, amelyet az egyéni horoszkópokban még nem lehet tekintetbe venni (1993 előtt), de évtizedek múlva már jelentős lesz.

Az Azurák közvetlenül hatnak az addig még ’alvó’ (17. pont) emberi akaratra s azt olyan önálló cselekvésre ingerlik, amelyet sem az értelem, sem az érzelem nem helyesel. Ilyen például népek esztelen és értelmetlen elnyomási vágya a hatalom birtokosai részéről s a hatalomnak végletekig való kézbentartása a ’csak azért is’ princípium alapján, a fölösleges áldozatok nagyságára való tekintet nélkül, az atombomba ügye önmagában, a ma már népbetegséggé váló kisebbségi érzés, önbizalomhiány (Minderwertigkeitsgefühl) és sok más. (Pl. egyre jobban tért hódít a különböző művészetekben, a divatban stb.) De mindez még csak a kezdet. Aki nem akarja észrevenni, az megnyugtathatja még magát azzal, hogy a múltban is voltak már hasonló esetek! Az Azurák befolyása azonban egyre erősödni fog, s óriási károkat fognak okozni az emberiségnek a kontrollálhatatlan és fékevesztett akarati impulzusok felerősítése által. Viszont egy lépés történik előre (igaz, hogy nagyon meg kell érte fizetni): ezek az új ördögi erők az alvó akaratot ébresztgetve próbálják azt az álomtudat foka felé vinni, tehát olyan tudat felé, ahol ma érzelmeink állnak. Itt tehát, egyelőre még csak az ördögi erők kezdeményezésére, olyan folyamat indult meg, amely végül közelebb hozza az emberiséget az Atya princípiumának megismeréséhez.

Az ellentéterők mindig valamilyen véglet felé sodornak, holott végletekben semmit sem lehet megoldani. A krisztusi út szeretetteljes tudatosítással józanul mérlegel a végletek között, a morál alapjára helyezkedve.

22. Az új beavatás kérdése. A Goetheanum

Minden okkult irányzatnak van speciális beavatási iskolája. Az Antropozófiának nincs és ez súlyos fogyatékossága. Rudolf Steiner élete utolsó esztendejében kezdett hozzá ilyen háromfokozatúnak tervezett beavatási iskola létesítéséhez, de csak az első fokozatnak első harmadrészéig jutott el (ez az a hírhedt Klasse), mert közben meghalt. Ez a bevezető rész azonban semmire sem használható. Az antropozófusok tehát teljesen önmagukra vannak utalva, hogy mit tesznek lelki tartalmukká Rudolf Steiner könyveiből és 6000 előadásából. Útmutatóul marad számunkra Rudolf Steiner tanácsa: „Alaposan tanulmányozni az Antropozófia anyagát és a tartalom fölött meditációkba bocsátkozni a lélek legmélyéig.” A beavatás felé vezető mai legalkalmasabb út a krisztusi okkultizmusban a meditáció útja, amelyet mindenkinek saját adottságai szerint kell járnia.

Az Antropozófia központja Svájcban van, a Basel melletti Dornachban („Goetheanum”), és a világ számos országában működnek antropozófus páholyok (Zweig). Rudolf Steiner 1925. március 30.-án bekövetkezett halála óta az egész mozgalom – újabb szellemi impulzusok hiányában – elegyesületiesedett és főleg R. Steiner műveinek kollektív olvasgatásában merül ki. Tehát okkult tevékenység – beavatási iskola hiányában – nincs.

Sajnos Rudolf Steiner elmulasztotta ennek a csodálatos s pontosan a mai embernek való okkultizmus lényegét egy vagy néhány könyvben összefoglalni. Viszont maga az anyag: egy tucat könyv és 6000 előadás, túlságosan terjedelmes ahhoz, hogy elolvasható legyen egy élet folyamán. Aki, mondjuk, 10-126 kiadványt elolvasott – ami magában véve elég szép teljesítmény – még nem tudja, hogy mi az Antropozófia, ez a nagyon nehezen megismerhető, de egyetlen krisztusi alapon álló okkultizmus. Az embernek szinte az az érzése, hogy ez idő előtt került a Földre, csak kevesek számára abból a célból, hogy a nemsokára várható óriási kultúra- és civilizáció-összeomlás után belőle nőjön ki majd egy vagy több évszázad múlva a Vízöntő-korszak nagy, krisztusi elvekre alapozott okkultizmusa.

Rudolf Steiner 1889-ben

Rudolf Steiner dr.

 

A régi Goetheanum fa makettje	A régi Goetheanum	A Goetheanum

 

 

A Reinkarnáció és Karma gondolata a mindennapi életben

Budapest, 1965. április 9.

Az okkultizmus összes tanításai közül a Reinkarnáció és Karma gondolata az, amelyik gyakran és helyesen átgondolva, a legmélyebbre ható változásokat hozhatja létre az ember lelkivilágában, és átalakíthatja szempontjait a földi élet, a földi szenvedések, s örömök jelentőségének egyéni megítélését illetően. Azt lehetne mondani, hogy a gyakorlati okkultizmus itt kezdődik. Ezzel a kérdéssel nemcsak nagy életválságok idején, hanem a mindennapi életben is folyton foglalkozni hatalmas belső élményekkel jár, mert kiemeli az embert a mai társadalomnak primitíven anyagias és egészen a Földbe beragadt szempontjaiból, amelyekkel igazi probléma sohasem oldható meg a lélekben s módot ad, hogy magasabb szempontokból nézze az ember saját és embertársainak életalakulásait, s érzéket szerezzen a nagy szellemi összefüggések felismeréseihez.

Általában azt szokták mondani, hogy a Reinkarnáció és Karma keleti, hindu tanítás, amely onnan jött át az utolsó két évszázadban az európai irodalomba és ezáltal vált a gondolat egyáltalán ismertté a fehér kultúrában. A modern okkultizmus viszont azt tanítja, hogy a Reinkarnáció és Karma törvényei s valósága egykor az egész emberiség ismereti kincse volt, ami az anyagbasüllyedés évezredei (Kis Kali Yuga) alatt lassan a legtöbb helyen kiveszett, csak Indiában maradt meg mind a mai napig. Az emberiségnek és főleg a haladás élén járó fehér embernek, mélyen az anyagba kellett süllyednie, hogy a szellemi világokkal való minden közvetlen kapcsolat elvesztésével éber nappali tudatát maga, szabadon, a mai mértékig kifejlessze. Ennek megtörténtével azonban az embernek ismét a szellemi felé kell fordulnia, de most már saját szabad akaratából és választásából. Ezért válik most megint ismertté sok minden és közöttük elsősorban a Reinkarnáció és Karma gondolata. Ami régen automatikusan volt adva, azt most tudatosan és szabadon kell megszereznünk s ugyanúgy fel is használnunk. Ebből mérhetetlenül több következik, mint az adottságból származó automatikus felhasználásból… Ebben rejlik a fejlődés.

Lássuk már most egészen röviden, hogy mi a Reinkarnáció és Karma szorosan egymásba függő gondolatának lényege. Az emberiségnek nevezett és számos milliárd szellemből álló csoport feladata, hogy a szabadság és szeretet princípiumait fejlessze ki s azokat vigye be a Kozmoszba. A cél csak nagyon hosszú fejlődési úton át érhető el és nem a szellemvilágban, hanem bizonyos fokig azon kívül, alacsonyabb léttagozatok (asztráltest, étertest, fizikai test) közé zárva. Mivel a szellemnek ez a kiközösítése a szellemi világból csak bizonyos ideig történhet, tehát azt a hosszú fejlődési úton igen sokszor meg kell ismételni. Ez a Reinkarnáció. Minden egyes Reinkarnáció csak keveset változtat a szellemen, csak keveset fejleszt rajta, ezért igen sok reinkarnáció szükséges a cél eléréséig, mindig más és más környezet, viszonyok, stb. között. Szabadság csak akkor jöhet létre, ha választani lehet több lehetőség között. Nyilvánvaló, hogy ezek között lesznek olyanok, amelyek legegyenesebben vezetnek az emberi misszió teljesítésére, mások hosszasabb kerülő utakon, ismét mások egyenesen ellentétes irányba vezetnek. Ezt az utóbbit szolgálják az Ellentét szellemei, az ördögi erők, amelyek főleg az alsóbb léttagozatokon keresztül akarják az ember választási lehetőségét igazi feladatával ellentétes irányba befolyásolni, amit annál könnyebben tehetnek meg, mert a helyes úton haladni sok fáradságot, lemondást, önzetlenséget, szenvedést jelent, a rossz pedig kényelmet, örömet, előnyt ígér pillanatnyilag a földi testbe inkarnált emberszellemnek. Az elkövetett mulasztások és más embereknek saját önző céljaink érdekében okozott ártalmak viszont utólag helyrehozandók. Minden ártás vagy mulasztás Karmát teremt, amit vagy még ugyanabban az inkarnációban, vagy a következőben, vagy valamelyik azután következőben jóvá kell tenni lemondással, vagy szeretetteli, áldozattal járó ténykedésekkel („elébe menni a Karmának”), vagy szenvedések elviselésével („elviselni a Karmát”).

Az ember csak gyermekkoráig emlékezik vissza; előző életeiről most még nincs semmi emléke. Sem a vallás, sem a művészet, sem a tudomány nem mond erről semmit neki. Ezért egyáltalán nem is gondol az előző életeibe visszanyúló múltból származó következményekre. Következőleg életét és sorsát szabályozó istenséget csak igazságtalannak tarthatja.

Itt van az a pont, ahol az embernek tudatos gondolkozással kell életsorsát kísérni, nemcsak a saját, hanem ismeretségi körén belül álló személyek vagy országok, sőt világhírességek sorsának figyelésével. Meg kell látni, hogy senki sem tudja úgy végigélni életét, ahogyan szeretné, a Karma más utakra tereli, folyton közbedob akadályokat, nehézségeket, tragédiákat, betegséget, bukást vagy akármit, ami az embert a maga eredetileg elképzelt útjáról letéríti, de ugyanide vezethetnek szenvedélyek, kalandok, bűnök, de érzelmi kapcsolatok, szerelmek, házasságok is. Mindezek a maguk fellépési formáiban a földi ember előtt a „véletlen” látszatát keltik. Végül is legtöbbször saját akaratától függ, mit választ, vagy hogy bekövetkezett helyzetekre hogyan reagál. Minthogy nem látjuk előző életeinket, nem tudjuk, hogy ami most minket ér, az milyen előző életeinkbeli cselekvésünknek vagy magatartásunknak következménye. Megismerkedünk „idegen” emberekkel, akikkel az élet összehoz s közben nem tudjuk, micsoda közös múlt kapcsol össze előző életeinkből, nem tudjuk, milyen kiegyenlítetlen számla áll fenn közöttünk, amit most kell majd rendezni. Nem tudjuk, ki az, akinek tartozunk, de azt sem, hogy ki tartozik nekünk.

Az emberiséget tulajdonképpen gyermekkortól nevelni kellene a Reinkarnáció és Karma gondolatára. Milyen más lenne akkor egész beállítottsága a földi élet, saját és mások sorsa, sikerek és sikertelenségek, egészség és betegség, öröm és szenvedés, stb. iránt, s mennyire másképpen kezelné embertársait, akikkel az élet családi, baráti, társadalmi, hivatali vagy üzleti szempontból összehozza. Minél erősebb vagy fontosabb a jó vagy rossz kapcsolat valamilyen személlyel, annál valószínűbb, hogy karmikus előzménye van előző életekből. Amint így nézzük az életet, rögtön másként tekintjük azt. Csupa misztérium bonyolódik egyszerre körülöttünk, s ha még nem is látjuk tisztán a jelenbe kivetülő távoli múltat, de azzal, hogy a Karma gondolatát magunkban állandóan élővé tesszük, finom szenzoriumot fejlesztünk ki magunkban az összefüggések megértésére. A földi életben is úgy van, hogy amivel sokat és érdeklődéssel foglalkozunk, abba mélyebb belátást is szerzünk.

Amikor azt szokták felvetni, hogy az okkultizmus hogyan lehet egyáltalán képes az összemberiség nézőpontjainak megváltoztatásába belehatolni, erre azt felelhetjük: elsősorban a Reinkarnáció és Karma gondolatának a köztudatba való minél intenzívebb bevetésével. Ha sikerül ezt a gondolatot a fehér emberiségnek csak egy részében is életessé tenni, rögtön féket kapott az egoizmusnak az az ijesztő fokozódása, amit korunkban láthatunk. Ma mindenki szimpatikus, aki érdekeinknek megfelel és mindenki ellenség, aki csak legkevésbé is szemben áll érdekeinkkel. Ez a primitív szemlélet az oka annak a rengeteg harcnak, áskálódásnak és gyűlöletnek, ami az emberek között a hivatási, sőt társas életben is kifejlődik, s ami által új, még súlyosabb Karmák teremtődnek, ahelyett, hogy a régiek rendeződnének.

Krisztus azt tanította, hogy a barátokat szeretni, az ellenséget gyűlölni a pogányok is tudják, az ő követőinek az ellenséget is szeretniük kell. 2000 év múlt már majdnem el e tanítás elhangzása óta, de alig akadtak még követői. Az emberiség ’átérti’ a mondottak magasztos jelentőségét, de nem képes azt megcselekedni. A Reinkarnáció és Karma gondolattal való intenzív foglalkozás képes csak az emberi önzést odáig puhítani, hogy ez a krisztusi követelmény legalább közelebb kerüljön lelkéhez. Mert, aki most érthetetlenül ellenségem, nem azért ellenségem-e, mert előző életünkben én bántam igazságtalanul vele? Amint ez a gondolat felmerül, rögtön más lesz a magatartás, nem olyan, mintha a most általános egoista önérdekvédelem alapján nézek mindenkit és mindenki cselekedeteit.

De akkor több megértéssel lesz az ember a különböző emberi sorsok szemléletét illetően is! Becsületes, tisztességes emberek életét látjuk telerakva szenvedéssel, sorscsapással, betegséggel, mialatt hitvány gazemberek sikerben dúslakodnak. Meg kell érteni, hogy ez nem véletlen, nem sorsszeszély. Előző életek előzményeiből adódik a következmény. Egyik a jelenlegi életében meg nem érdemelt szenvedésekkel törleszti régi Karma-tartozásait, a másik földi előnyök révén kerül megpróbáltatásba, megkísértésbe és éppen a siker, a szerencse buktatja meg. A földi életsorsok a legellentétesebbek, semmi törvényszerűség nem állapítható meg belőlük a leggondosabb vizsgálat mellett sem. Nem is lehetne másként: ha kétségtelen szabályszerűségeket lehetne a tömegekre vonatkozólag megállapítani, azt tanítanák a tömegeknek és mindenki a legkényelmesebb megoldást választaná. Így hova jutna a szabadság princípiuma és a szabad akarat? A Reinkarnáció és Karma a tökéletes kiegyenlítődést, a teljes igazságszolgáltatást biztosítja, de nem egyetlen inkarnáció folyamán, s ezáltal a szabadság, a szabad választás kérdését egyáltalán nem korlátozza.

Az utolsó évezredekben, amidőn a nyugati emberiség a saját szabad és önálló lelkiségének kifejlesztése érdekében törvényszerűen mindjobban az anyagi világba merült bele, a Reinkarnáció és Karma tana szükségképpen kiveszett a nyugati emberiség tudatából. Ez a tan ugyanis mindig a szellemi felé fordította volna az emberek gondolkozását és így fékezőleg hatott volna az anyagbamerülés folyamatára. Ezért az utolsó öt évezred (a Kis Kali Yuga korszaka) alatt a nyugati kultúrvilágban ez a tan alig-alig, néha merül csak fel nyomokban. Ezért nem találkozunk vele a Bibliában sem közvetlenül és világosan kifejezve. Ezért nem szerepel az eredeti Rózsakeresztes tanításokban sem. Mikor az anyagbamerülés szükségszerű ideje lejáróban volt, a XIX. században, egyszerre előkerült a Reinkarnáció és Karma tana onnan, ahol sohasem merült feledésbe, Indiából és az európai irodalom foglalkozni kezdett vele. A spiritiszták (1847 utáni időszak) zöme e tan alapján áll és mondhatni, hogy a spiritizmus nagy elterjedtségére való tekintettel elsősorban a spiritisztáké az érdem, hogy a Reinkarnáció és Karma gondolata ennyire szétterjedt a fehér kultúrvilágban. A későbbi okkult irányoknak (Teozófia, Antropozófia) is ez a fundamentuma. Mikor a Kali Yuga lejárt (1899) a fehér emberiség kultúrrétegei eléggé jól ismerték a Reinkarnáció és Karma tanát. Ismerték, tudtak róla, de nem nagyon hittek benne és nem építették bele életükbe. Valamit ismerni és valamiről élő, belső lelki meggyőződéssel bírni, nagy különbség.

A Biblia szavaiba és a régi dogmák kötöttségeibe fantáziátlanul belemerevült keresztény Egyházak szintén ellenségei ennek a gondolatnak, mert ellenségei minden változásnak. A középkorban még meg lehetett magyarázni az embereknek, hogyha csak egyetlenegy földi életet élnek is, egyesek kényelemben, pompában, hatalomban, egészségben, mások szenvedve, nyomorogva, üldöztetve és betegségben, az mit sem változtat az Isten „végtelen igazságosságán és az emberek iránti végtelen szeretetén”. Ma már csak az egészen korlátoltak hiszik el, hogy egyik embernek jó, a másiknak borzalmas sorsot adni, egyiknek kiváló képességeket adni, a másikat félhülyén vegetálni hagyni – és ebből az egyetlen földi életből az illető ember egész örökkévalóságának további mikéntjére a konzekvenciákat levonni, ez isteni igazságnak fogható fel és nem a legbrutálisabb isteni önkénynek. Minél fejlettebb lesz a tudati lélek emberének gondolkozása, annál inkább fogja átlátni az „egyetlen földi élet” elvének igazságtalan, értelmetlen és célszerűtlen voltát. A kérdést ma még az általános és minden szellemiben (tehát az Istenben is) való hitetlenséggel oldják meg, de az ateizmus évtizedei már meg vannak számlálva, s azután az új szellemibe fordulás már félredobja ezeket az ósdi, elavult és értelmetlen egyházi magyarázatokat az emberi lét alapvetően legfontosabb kérdésére vonatkozólag.

A Reinkarnáció és Karma tana a maga egyszerűségében az emberiség egyik legnagyobb szellemi nevelője lesz, amelynek át kell hatnia minden ember lelki életét és az élet, a sors minden eseményét, minden megnyilvánulását az embernek ezen keresztül kell értékelnie. Tekintetbe vételének tehát mindennapos, állandó funkciónak kellene lennie, miáltal az ember fokozatosan közelebb jut Karmája megismeréséhez, szemben a mai helyzettel, amidőn az ember ellenséges idegenségben áll saját sorsával szemben, mintha ahhoz semmi köze sem volna.

Amivel foglalkozunk, amiben elmélyedünk, az iránt érzék, képességek fejlődnek ki bennünk. Ha a Karma-gondolattal helyesen foglalkozunk és állandóan, minden eseménynél tekintetbe vesszük, sokkal többet fogunk belőle megérteni és inkább lesz módunk „elébe menni Karmánknak”, vagyis nem megvárni, amíg az végigtapos rajtunk, hanem saját szabad elhatározásunkból már előre megtenni azokat az áldozatos lépéseket, amelyeket különben csak a Karma lesújtása után kényszerültünk volna megtenni. Ezzel pedig rendkívüli mértékben enyhítjük és oldjuk Karmánkat.

Nem csoda, hogy Rudolf Steiner olyan különös mértékben fontosnak tartotta ezt a kérdést, hogy az Antropozófiai Társaság legjelentősebb feladatává tette a Reinkarnáció és Karma tanának ápolását és annak hirdetését, hogy Krisztus soha többé fizikai testben a Földön megjelenni nem fog.

S ha ezeknek az elveknek magáévá tételével az ember kezdi mindjobban megérteni s egy kicsit talán sajátjának is tekinteni sorsát, akkor legközelebbi inkarnációjában már módja lesz homályosan, majd mindegyre világosabban visszaemlékezni az előzőre. Rudolf Steiner mondja, hogy a jövőben az emberben olyan új szenzórium fog kifejlődni, amely a megfelelő belső magatartású embereket képessé teszi erre. A nem megfelelő lelki magatartású emberek ezzel nem lesznek képesek élni s ez bennük kínzó, neurotikus tüneteket fog okozni.

Akárhogyan is nézzük, mindenképpen éreznünk kell, hogy az emberiség már felserdült ahhoz, hogy ne vaktában és összefüggéstelenül élje földi életét, ahogyan a gyermekkorban szokásos, amikor a gyermek csak a pillanatot nézi és nem törődik sem a tegnappal, sem a holnappal. Az embernek, a fejlettség ebben a fokában, tiszta képének kell lennie arról, hogy miért is van itt a Földön egy-egy inkarnációra, mert csak akkor képes megfelelően viselkedni. Tudnia kell, hogy nem azért van itt, hogy kedvteléseinek éljen, hanem hogy fejlődjék, és fejlődése érdekében már születése előtt bizonyos Karmát vállalt a földi élet során való teljesítésre. A Karma legtöbbnyire fájdalmas élmények elviselésére visz, máskor előnyöket, érvényesülést és sikert ad – egy ideig, mintegy kipróbálás céljából, hogy az ember hogyan reagál a jó helyzetben. Jó és rossz szakaszok tarka összevisszasága egy-egy földi élet, ahol szellemi szempontból nem az a lényeg, hogy de facto mi történt ezzel vagy azzal az emberrel, hanem, hogy az, ami történt, szellemi fejlődést eredményezett-e nála vagy sem. Oldotta-e általuk régi életeiben felhalmozódott karmáját vagy ellenkezőleg, még növelte-e meg nem felelő viselkedésével saját Karma-terhét. Minden attól függ, hogy az ember hogyan reagál, midőn Karmájával folytonosan találkozik. Úgy is lehetne mondani, hogy az élet az emberből kifelé törekvő saját stílusvonalának és a kívülről befelé ható Karma-vonalának folytonos ütközése (részletesen kifejtve az „Életstílus” című dolgozatban, Budapest, 1959. január 20.).

Mindezek elméletileg nagyon könnyen megérthető dolgok. A lényeg azonban az, hogy az ember ne csak ’megértse’, hanem folyton alkalmazza is a megértett gondolatot életének összes fázisában. Mert az nem mindig könnyű, sőt gyakran igen nehéz. A Karma útjai néha rendkívül bonyolultak s csak nagyon későn, visszatekintve lehet megállapítani, hogy ez vagy az a lelki hatás nem is lett volna elérhető más úton. Éppen ezért az embernek rá kell hagynia magát Karmájára, bizalmat kell előlegeznie Karmájának. Viszont, mivel a Karma legtöbbször csak fájdalmat okoz és a jóval is csak csapdát állít az embernek, nem csoda, ha az emberek ezt a bizalmat ugyancsak gyéren osztogatják, még olyanok is, akik elméletileg tisztában vannak a Karma kérdésével. Végtelenül nehéz megérteni, hogy ami a Földön jó és kellemes, az a túlvilágon, szellemi szemlélettel rossz vagy legalább is értéktelen, s ami a Földön kellemetlen és szenvedésteljes, az minősül előnyösnek a túlvilágon. És ha meg is érti az ember, nagyon nehéz azt magáévá tennie. Bizalmat előlegezni a Karmának annyi, mint minden védekezés nélkül belemenni mindazokba a nehéz élethelyzetekbe, amelyek adódnak. A földi értelmes ember pedig éppen a szenvedések elkerülését célozza, tudatosan és önkéntelenül egyaránt.

Különösen nehéz problémák adódnak, ha valaki magasabb szempontokból gondolkozva, áldozatos, szeretetteljes ténykedést fejt ki és élete mégsem javul, sőt esetleg Karma-sűrítésben lesz része, mert a Sorshatalmak ezt a kedvező lelki beállítottságát arra akarják felhasználni, hogy minél több Karmát oldjon fel általa, vagy olyan sok feloldanivalót vállalt jelen inkarnációjára, hogy nem lehet számára nagyobb pihenő-intervallumokat engedni, vagy előző életében éppen azzal teremtett Karmát, hogy megakadályozta mások szellemi fejlődését, vagy mások szeretetét szeretetlenséggel viszonozta, tehát most az ő fejlődése akadályoztatik meg, illetőleg az ő szeretetteljes törekvései találkoznak megértetlenséggel.

Az igazi Karma-megértés tehát, mint látjuk, emberfölöttien nagy bizalmat és hitet kíván a Sorshatalmakban. A mai bizalmatlan emberben ez aligha található meg, ezért lépésről lépésre kell haladni kifejlesztésével; de foglalkozni kell vele, hozzá kell fogni kifejlesztéséhez. Hatása nemcsak rendkívül jellem-átalakító, hanem egyenesen a szellemibe vezető is. Akik a materiális előnyökhöz tapadnak, még ha csak valamelyest is, nem képesek egész lélekkel erre az útra lépni s mindent, ami nap-nap után velük történik a Karma oldaláról nézni és arról az oldalról is nézve megállapítani törekedni, hogy „mi tehát most a tennivalóm”. A két ellentétes oldal ellentétes szempontokból vetíti elénk, hogy mi adott helyzetben a tennivaló; s aki csak földi oldalról vizsgálja a kérdéseket, az csak onnan fogja a válaszokat is kapni.

Tudjuk, hogy milyen fontos az életben a megítéléseknél a sokszempontúság. A konvencionális, berögzött gondolkozási szokások szerint ítélő egyszempontú emberek sem magukat, sem az emberiséget nem viszik előre, sőt másokat is akadályoznak, tehát egyenesen Karmát kötnek. Ezek az emberek állnak leginkább harcban saját Karmájukkal, amint kellemetlen hatásai miatt mindenképpen elkerülni, megváltoztatni törekszenek azt. Hihetetlen fáradság, küzdelem megy ilyen célokra, s közben az ember még többet szenved, mintha hagyta volna az eredeti Karmát; okosan és tudatosan figyelve, hogy mit nyer, milyen fejlődéshez jut általa. A helyesen elviselt Karma új erőket ad, az ellenállás erőt pusztít és esetleg új Karmákat köt.

Karma-elviselés! Tehát folyton csak tűrni, szenvedni, elviselni? Nem tisztára passzív út ez? Tévedés! A fatalizmus az, ami a passzivitást tanítja, amely ölbe tett kezekkel engedi a végzet beteljesülését. A Karma akcióra serkent, hiszen mint előbb mondottuk, minden helyzetben, amit a Karma elénk vet, felveti a kérdést: az adott helyzetben mi a tennivalóm? Tehát egyáltalán nem jajgatás, siránkozás, ellenállás, improduktív magatartásról van szó, hanem a beköszöntött karmikus esemény higgadt és józan felértékeléséről: ez és ez történt. Mennyiben változtatja ez meg szükségszerűen életemet, mit vesz el belőlem, mire figyelmeztet, általa mi új kapcsolódhat be életembe, amire tudatosan törekednem kellene. Mi régit, elavultat, berozsdásodottat, túlságosan és már élmény nélkül megszokottat távolít el életemből ez az esemény, ami, ha kellemetlen is vagy gyászos vagy kínos, de valami újat hoz, valami újra figyelmeztet. Ezt kell tudatosan felismerni és megragadni: ez a tennivalóm! Ebben áll az aktív Karmaviselés. Mindig pozitívnak kell lenni az élettel szemben: az adottságokból mindig valami pozitívat kell kihozni, ami lelkileg fejleszt; mert az életből egyedül ez a fontos.

Aki mindennapos rágondolással ezeket a szempontokat fejleszti ki lelkében s egyben tudatosítja azokat, nemcsak másképpen nézi egész életét és annak értelmét, hanem magasan fölé emelkedik mindazoknak a lenyűgöző, illetve földbetaposó hétköznapi hatásoknak, amelyek az emberek családi, baráti, hivatali, stb. életét előbb-utóbb elszíntelenítik és megkeserítik. Nem szabad engedni a fáradt, lélektelen elhétköznapiasodást! A helyes Karma-elviselés folyton új szellemi erőforrást ad, és a szellem erői az egyedüliek, amelyek révén ki lehet emelkedni az elmechanizált mindennapi élet gyötrő értelmetlenségéből. A szellem a legrosszabb földi körülmények között kincseket tud adni az embernek és ráébreszti folyton a magasabbra, ami mellett jó körülmények között elhaladna.

Sokan azt mondják, ők nem érnek rá okkultizmussal foglalkozni, mert az rengeteg olvasást, anyaggyűjtést kíván. Íme, itt a bizonyíték, hogyha valaki egyetlen, könnyen megérthető okkult alaptételből indul ki – jelen esetben a legfontosabbat, a Reinkarnáció és Karma gondolatát vettük például –, annak saját lelkivilágába való belehelyezésével és mindennapos alkalmazásával elképzelhetetlenül magasra emelkedhet lelkében. Vagyis nem az összeolvasott okkult anyag mennyisége a lényeg, hanem, hogy abból az életben mennyit alkalmazok. Amit cselekedeteimben a világba vetítek, az az igazi, bennem életessé vált lelki tartalom. A többi csak halott ismeretanyag, absztrakció.

Ha az ember az élet összes jó és rossz fordulatában, megnyilvánulásában a történteket nemcsak földi szokványos szempontokból nézi, hanem minden alkalommal gondol a Karma szempontjaira is, nem ragadtatja el magát a sikertől és nem omlik össze a csapásoktól, mert mindkét oldalon az a kérdés merül fel benne az öröm vagy fájdalom mellett: és most mi a feladatom? Ezzel a tudati lélek embere számára az élet egy ilyen egyszerű eszköz, egy gondolat állandó tekintetbe vétele mellett a helyes szemléletbe állhat be: az életet összes részletében is, megoldandó feladatnak tekinteni. Nem kell félni, hogy ennek érzelmi hűvösség vagy merev gépszerűség lesz a következménye, ahogyan a saját állati ösztöneiket dédelgető emberek szeretik mondani! Pontosan ellenkezőleg, sokkal mélyebb, tartósabb és igazibb érzelmek támadnak a meggazdagodott lelkivilágban, ahol az ember felelősséget érez önmaga és embertársai iránt is, akikkel az élet során ilyen vagy olyan kapcsolatba került.

Volenti non fit iniuria. Az okkultizmus minden úton hozzáférhető az embereknek. Mindenkinek saját adottságai szerint. A cél az élet értelmét és feladatát közel hozni az emberhez, hogy minél több emberben minél tudatosabbá váljék. Földi sorsában soha senkit nem ér igazságtalanság, ha előző életei is beszámítanak. Legfeljebb arról lehet szó, hogy az ember soknak tartja azt a törlesztést, ami az adott, jelenlegi inkarnációban rá esik. Viszont ne felejtsük el, hogy kevés, de jól végzett inkarnáció a cél és nem a sűrű, de gyenge eredményű inkarnációk. Mindebből pedig az következik, amit a nagy Rudolf Steiner mondott:

„Dem Schicksal muss man immer „Ja” sagen,

Dann sind wir innerlich absolut frei.”

Bevezetés az okkult tudományokba

Budapest, 1954.Bevezetés

A mai ember földi életében önmagát főleg érzékszervein át észleli, amelyek csak bizonyos szempontból nyújtanak jelentős képet önmagáról, de az ember igazi lényegét és jelentőségét elfedik. Ha az úgynevezett „történelmi kort”, vagyis az utolsó ötezer év történetét nézzük, amelyről írott dokumentumaink vannak, látható, hogy minél hátrább megyünk vissza az időben, annál erősebben érvényesültek az emberi gondolkodásban a szellemi (spirituális) megfontolások, és csökkent az anyagi (materiális) elemek befolyása az emberi életre és gondolkodásra. Civilizáció hiányában az ember még védtelenebbül volt kiszolgáltatva a természetnek s ennek ellenére gondolkodása, világnézete mégis sokkal szellemibb volt, mint ma, amikor a technika révén az ember az anyag urának hiszi magát, de az anyagba annyira belemerült, hogy tulajdonképpen annak rabszolgája lett.

A történelemnek tág perspektívából való tanulmányozása a rendelkezésre álló 5000 esztendőn keresztül, kétségtelenül azt mutatja, hogy ebben az időszakban az idővel együtt haladva, az emberi gondolkodás és világszemlélet mind erősebben materialistává válik, vagyis az emberiség egyre inkább az anyagi természet, a környezet hatása alá kerül és ezek a szempontok nyernek teret gondolkozásában. Az időben hátrafelé haladva pedig megfigyelhető, hogy az ember egyre inkább minden természeti és anyagi mögött is szellemi okokat keresett. A mai tudomány, a materialista tudomány, kész a válasszal e jelenség magyarázatára: a régi emberek tudatlanok voltak, tehát rejtélyes, magasabb szellemi erők babonájában hittek. Évezredek alatt fejlődtek a tudományok, a természet titkai lassan lelepleződtek és ma „természettudományi gondolkozással” pontosan meg lehet magyarázni sok mindent, amihez régen Isten és szellemek kellettek, – s amit ma sem tudnak megmagyarázni, ahhoz még kis idő kell, a tudomány halad, majd megtalálja azok nyitját is. Ez a magyarázat a XIX. század emberének elegendő is volt. A XX. század embere azonban fokozatosan kénytelen rájönni arra, hogy a materialista tudomány tényleg sok mindent ’kikutatott’ és megmagyarázott, de éppen a legfontosabbakban, a lét alapvető kérdéseiben magyarázatai még kevésbé kielégítőek, mint a lebecsült régieké. Amikor a tudomány mindent tagad és hajlandó babonának minősíteni azt, amit eszközeivel nem tud felmérni és felderíteni, akkor a mai kor gondolkozó embere joggal véli azt, hogy a tudománya csak a jelenségek bizonyos körére vonatkozó részlettudomány, amelynek döntései egyáltalán nem mérvadók olyan területeken, ahová nem tud behatolni, hiába ’arrogálja’ magának mindent átfogó univerzális voltát. Minthogy pedig a mai tudomány kifejezetten hangsúlyozza anyagi, vagyis materiális mivoltát, nyilvánvaló, hogy csak erre a körre szorítkozik és azt, ami nem materiális, magyarázni sem tudja, tehát lehetőleg tagadja. Innen erednek korunknak azok a jellemző tudományos álláspontjai, hogy gondolataink az agysejtek kémiai reakcióinak következményei, mert lélek vagy szellem nincs, tehát minden az anyag folyománya. Vagy hogy a fizikai test halála az egyed teljes megsemmisülését jelenti és az legfeljebb utódainkban él tovább. A mai gondolkozó ember már mindjobban érezni kezdi, hogy ezek a magyarázatok és állítások nem állják meg a helyüket, s fokozódik a kétely, amikor a tudomány olyan mélyre megy az anyag részeinek vizsgálatában, hogy az érzékszerveink által szilárd anyagnak észlelt vas, kő, vagy akármi az ultramikroszkóp alatt csak parányi pontok halmaza, amelyek között rengeteg „űr” van, s az egyes pontokat – nevezzük azokat elektronoknak, protonoknak, neutronoknak, vagy bárminek – tovább vizsgálva, az eredmény megint csak ugyanaz lesz: a mikroszkóp végtelen apró bolygórendszereket fog felfedezni, akárcsak a teleszkóp, amidőn a csillagok világába tekint. Az anyag szétboncolásával sem jutunk el az anyag lényegének titkához. A legújabb tudományos kutatások és Einstein eredményei megingatták az ortodox materializmus tudományos építményét, de még mindig túlságosan minden arra van építve az egész rendszertanban, tehát nem lehet elhaladni mellette.

A kor embere pedig, ha hajlandó gondolkozni, érzi, hogy nincs tovább és hiába várja, hogy az őt érdeklő, alapvető kérdésekben ettől a tudománytól kapjon választ. Itt új szemlélet, új perspektíva kell, a régi kifutotta útját és abból több nem hozható ki.

Utalás történt arra, hogy történelmi korunk évezredeiben hátrafelé haladva, a spirituális impulzusok erősödnek, vagyis az idővel együtt haladva, gyengülnek. Itt tehát egy fejlődési (evolúciós) tendenciát lehet megállapítani az egész emberiségre vonatkozóan: az emberiség hosszú történetéből csak az utolsó ötezer évet ismerjük valamennyire, s abból azt látjuk, hogy ezalatt az anyagbasüllyedés folyton fokozódott. Most a legutolsó évtizedben,* ha politikailag és tudományosan nem is, de az emberiség művelt egyedei között mind erősebben indult meg ismét az érdeklődés a szellemi kérdések iránt, amit mutat például az okkult irodalom hatalmas fejlődése évről évre a nyugati országokban.

Az emberiség fejlődési vonala bontakozik ki e képből: végtelen hosszú időközön át az emberiség mindinkább belesüllyedt az anyagi létbe, s ennek az irányzatnak mélypontján saját akaratából kell a szellemi felé fordított érdeklődéssel kiemelkednie a materializmusból. Ennek az új irányzatnak kezdete a XX. század. Amikor bárhol valamilyen fejlődési tendenciát látunk, nyomban felmerül a kérdés, hogy a fejlődés honnan indult el, hová tart s jelenleg mely pontján van az útnak. Ugyanis a nyugati emberiség problémája is: honnan jövünk, hová megyünk és jelenleg hol vagyunk. A kérdés, amely mindenki lelkében benne él, amire választ szeretne kapni, de a materializmustól és annak hivatalos tudományától erre nem kap választ soha.

A XX. század elejei előkelő szalonokban nem volt ildomos halálról, Istenről vagy a túlvilágról beszélni. A társadalom tagjainak torkára forrasztotta a kérdést, mivel válaszolni nem tudott. A világháborúk, válságok és forradalmak, amelyek 1914 óta állandóan korbácsolják a fehér emberiséget, széttépték a régi szalonok illatos, függönyös, konvencionális légkörét, s a pusztulás, üldözéses nyomor, ami a régi élet helyébe lépett, az emberiséget vagy teljesen a napi falat kenyérért tülekedő és gondolatait e köré csoportosító lényekké tette, vagy felerősítette benne a centrális probléma iránti érdeklődést.

Ki az, aki erre választ tud adni? Csak az, aki vagy akik valamilyen módon többet tudnak érzékelni, mint az átlagos ember és módjuk van beletekinteni olyan világokba, melyek a földi ember érzékszerveivel nem érzékelhetők (az iniciáltak), akik minden időben éltek az emberiség soraiban. Hiszen a vallások is, amelyek hivatva vannak az átlag emberiség szellem-életszükségleteit kielégíteni, legtöbbnyire szintén ilyen beavatottak alapításai. A beavatott a szellemi világból hozta a „Tan”-t, amely bizonyos szellemi igazságoknak elvonatkoztatott, magasrendű ezoterikus kifejezése és ennek a földi művelésére ő maga, vagy utódai szervezetet (egyházat, vallást), szertartásokat, morális előírásokat létesítettek, vagyis azt exoterikussá tették. A vallásalapítások a nagy tömegek célját szolgálták és a vallásoknak, mint minden exoterikus intézménynek, a saját dogmáiba való belemerülés a végzetük. Azután új vallás cseréli fel a régit. A vallás csak egyszeri, az alapítónak juttatott felismerésből, kinyilatkoztatásból táplálkozik, s a tömegekre, mint hívőkre van szüksége, akik a vallás papjai által hirdetett normákat betartják és elfogadják. A vallások ezért aránylag keveset foglalkoznak azokkal a spirituális problémákkal, amelyek a gondolkodó embert érintik. A vallások inkább morális utasításokat szeretnek felállítani, amelyek betartása esetén túlvilági örömöket, előnyöket, be nem tartása esetén pedig szenvedést helyeznek kilátásba a hívőknek. A vallások mind a halál utáni létről tanítanak, ébren tartják az emberekben a halhatatlan lélek gondolatát, helyes, morális irányban igyekeznek befolyásolni híveiket és így szerepük feltétlenül szükséges a nagy tömegek szempontjából.

Ama passzív szereppel szemben, amelyet a vallás a híveitől követel, mindig voltak kisebb-nagyobb csoportok egy-egy beavatott körül, akik a mély spirituális kérdésekkel exoterikusan foglalkoztak. Ezek a – mondjuk: okkult – páholyok a beavatottak által a szellemi világban látott és leírt jelenségek tanulmányozásával foglalkoztak, azzal a céllal, hogy idővel az egyes tagok maguk is beavatottakká, látókká váljanak. Amint az előbb arról volt szó, az emberiség fejlődési vonalában régebben az anyagbasüllyedés volt a szabály. Ezért ezek az okkult páholyok, nevüknek megfelelően (occultus, annyi mint „rejtett”) titkosak voltak és azokból legfeljebb kivételesen szivároghatott ki valami a külvilágba. Tagjaikat kevés számban és nagy körültekintéssel választották ki, titoktartási fogadalom mellett. A cél csak az volt, hogy a nagy titkok ismerete teljesen ki ne vesszen, de nem az, hogy ezek az ismeretek az emberiség körében terjedjenek. Mikor az anyagbasüllyedés periódusa véget ért, illetőleg legvégéhez közeledett, vagyis a XIX. század közepétől kezdődően, az okkultizmusban is igen nagy változás ment végbe. A meglévő titkos okkultista páholyok mellett egyszerre nyilvános okkultista irányok tűntek fel (a spiritiszták 1847 óta, majd a theozófusok, antropozófusok és sok más iskola), amelyek minél több embert iparkodtak zászlajuk alá vonni, nem is túlságos válogatással, s okkult tudásukat nyomtatott könyvekben dobták piacra a legszélesebb nyilvánosság elé. Aki informálódni akart, csak könyveket kellett vásárolnia. Évtizedek alatt hihetetlenül feldagadt az okkult irodalom és – mint ez a földön általában lenni szokott – rengeteg ponyvairat került a könyvpiacra, amely csak diszkreditálhatja ezt az irányt.

Nyugodtan azt lehet állítani, hogy ma a világon megjelent okkult könyvek többsége ponyva és csak a kisebbik része jó irányú, a többségük silány, sőt hamis úton halad. Az érdeklődés korunkban állandóan növekszik az okkult kérdések iránt, mind több és több ember akar választ kapni a lét nagy kérdéseire, felismerni az összefüggéseket, amelyekre a vallások nem képesek kielégítő választ adni – és az érdeklődő közben elvész az okkult irodalom útvesztőjében. Ha könyveket akar vásárolni, a cím hangzatossága, vagy a fedőlap ábrája szerint választ és összevissza olvassa a legkülönbözőbb irányú és fajsúlyú okkult irodalmat, homályos, bizonytalan fogalmakat szerez a tárgyról, megismerkedik az új kifejezésekkel, de hogy azok alatt mit kell érteni, az rendszerint nincs pontosan definiálva, és még a különböző szerzők is különbözőképpen használják szakkifejezéseiket. Az eredmény rendszerint a káosz. Ha tért is hódít az okkult érdeklődés az emberiség tömegeiben, a térhódítás ma még főleg tévutakon, bizonytalanságokon át történik. Nincs olyan magasrendű fórum, okkult akadémia, amelyik tanácsot adhatna, vagy minősítené az okkult irodalom termékeit, ezért mindenki saját judíciumára, illetőleg ismeretségi körének ajánlására van utalva, s nagyjából ugyanezek a szempontok az irányadók abban is, hogy ki, milyen okkult társaságokkal kerül kapcsolatba. De nem is volna helyes, ha ilyen tekintélyi szerv venné kezébe az okkult élet irányítását, mert feltétlenül dogmákba merevítené és fejlődésében megállítaná ezt a friss palántát. A mai kor a tudati lélek kora, amelynek nem lehet tekintélyi alapon bárminek is irányt szabni. Ma az kell, hogy az egyes emberek tudatosítás útján maguk, önmagukban oldják meg kérdéseiket – illetőleg, hogy judíciumuk kifejlesztésével iránytűt készítsenek maguknak az okkult őserdőben, amelynek segítségével disztingválni képesek a helyes és helytelen között. Nehéz, hosszadalmas, sikamlós az út, de ez a kor útja, és ez az egyedüli helyes út. Igen sok mag fog kősziklára esni, vagy más módon elpusztulni, sőt elfajulni és csak nagyon kevés fog jó földben termést hozni; de ezzel mind számolni kell. Az okkultizmus számtalan ágazatával és iskolájával ma még nem egy kialakult egész, csak útban van a kialakulás felé. Sok történt az utolsó százötven év alatt, de még sokkal többnek kell történnie a következő száz évben a tisztázódás és kitisztulás érdekében.

Ha így áll a helyzet, felmerül a kérdés, mit kellene tenni az okkultizmus iránt érdeklődő emberekért, hogy el ne tévedjenek ebben a labirintusban? Nem könyvet vagy irányt kell számukra ajánlani, hanem először is meg kell őket ismertetni tényekkel, a különböző okkult fogalmak és szakkifejezések pontos értelmével, a fontosabb régi és új iskolák tanításainak és módszereinek lényegével és végül is rájuk bízni, hogy szerzett ismereteik alapján judíciumukat követve, hová álljanak.

Amire szükség volna, az olyan okkult kompendiumféle, amiből nagy vonalakban az egész terület áttekinthető. Az összes tudományágról jelentek meg már kisebb-nagyobb összefoglaló kiadványok. Az okkultizmusról még eddig nem sikerült sehol a világon tényleg használható kompendiumot kiadni, bár kísérletek történtek erre. A tárgykör bonyolult volta, mai kialakulatlansága, rendkívül sokrétegű és messze a történelem előtti korba visszanyúló eredete teszik megoldhatatlanná a feladatot. Ez a jelenlegi mű is csak kísérletnek fogható fel, amely ab ovo nem törekszik teljességre, egyes alapvetően fontosnak látszó kérdéseket kíván csak felvetni, taglalni, magyarázni és ezzel az érdeklődők tárgyi tudását helytálló alapokra helyezni, és bennük az okkult judícium kifejlődését előmozdítani.

1. A teremtés

Egyike az emberiség folyton visszatérő problémáinak, hogy hogyan jött létre a világ, amelyben élünk, amelyet látunk, amelyet észlelünk. A Biblia választ ad a kérdésekre, mikor megállapítja, hogy a világot – az eget és a földet – Isten teremtette. Minden vallás az „Isten” fogalom alatt abszolút szellemit ért. A világ pedig anyagi létesítmény. A Biblia említett tételét tehát úgy is lehet mondani, hogy a szellemi hozta létre az anyagot, vagy hogy az anyag a szellemből keletkezett. Minél inkább belehelyezkedik az ember a földi életében az anyagba, annál inkább létezik számára abszolút valóságként az anyag. Minél inkább megpróbál kiemelkedni gondolkozásával ebből az érzéki-anyagi szemléletből, annál magasabb perspektívából láthatja az összefüggéseket. Gondolkozásunk, érzéseink és akaratunk, ha legtöbbször az anyagi világ körül forog is, lényegében független és bármikor függetleníthető attól. Vagyis, mint földi testben élő ember, a táplálkozáson és a hideg elleni védekezésen keresztül feltétlenül ki vagyok szolgáltatva az anyagi világnak, de másban már nem feltétlenül – és érzéseimben, gondolataimban és akaratomban az anyag fölé emelkedhetek. A legmaterialistább korban is, ha egyáltalában hajlandók voltak ezt a fogalmat, hogy „szellemi” elismerni, azt mindig többre és magasabbra becsülték, mint az anyagot. Az emberi alapfelfogással tehát egyáltalában nem ellentétes, sőt teljesen egyező, hogy az anyag a szellem produktuma, csak éppen tudományosan nincs még bizonyítva, mert még nem sikerült anyagot termelni (bár rádióhír szerint 1952. június 15-én Amerikában igen sokat jelentő eredménnyel folytattak kísérletet negyedmilliárd Volt feszültségű árammal anyag létrehozására).

Az okkultizmus különböző irányai évezredek óta az anyagi létrejöttét a szellemi sűrítésben látják, mint ahogyan a fizikában lehűtéssel gázból cseppfolyós és végül cseppfolyósból szilárd halmazállapot hozható létre.

Évezredes keleti iskolák tanításai megegyeznek a mai nyugati iskolák közül számosnak tanításával, amely szerint minden, ami szellemi, az végül az Egybe olvad össze. Ez az Egy a meg nem nyilvánult szellemi, tulajdonképpen minden szellemi összessége. Amikor a Meg-nem-nyilvánultból kihasad valamilyen megvalósításra váró idea, az a vele affinitásban levő összes ideákat magával ragadja a megvalósulás felé. Valóságos lépcsőzete – hierarchiája – alakult ki az ideáknak az egészen átfogóktól az apró részletekre vonatkozóig, a magasabb rendűektől az alacsonyrendűekig. Mikor az ideák így sorba fejlődnek a kivitelezés szempontjából, létrejöhet a kivitelezésre alkalmas alsó közeg (pl. az anyag). Az ideák világában a legellentétesebb gondolatok is súrlódásmentesen férnek meg egymás mellett, tehát a kivitelezést megfelelő sűrű közegbe (pl. anyagba) kell átvinni, mert csak ott derül ki, hogy miben és miképpen van ütközés, hiba a tervben, hogyan lehet azt kiküszöbölni, tehát hogy megvalósítható-e a terv, amely a Meg-nem-nyilvánultból, mint eredeti gondolat (őskép) kihasadt. Ez a teremtés, amely egészben a kihasadt ideát, tervet, gondolatot szolgálja. Tehát olyan lesz a teremtett világ, amilyen feltételek között legjobban biztosítható – a szellem addig szerzett tapasztalatai szerint – az idea megvalósítása. A megvalósítás közben új tapasztalatok származnak, amelyekkel az univerzális szellemi gazdagodik. Vagyis a szellemi, vagy isteni is állandó alakulásban, fejlődésben van. A terv végrehajtása után az egész Teremtés visszaszívódik a Meg-nem-nyilvánultba, minden látható, vagy érzékkel észlelhető, tehát minden anyagi megszűnik (ez a Pralaya, vagy Brahma-éjszaka), míg a Meg-nem-nyilvánultból kihasadó új idea más célra, más feltételek között, más összeállítási „Világot” vagy Teremtést nem hív megint létbe, megnyilvánulásba (ez a Manwantara, vagy Brahma-nappal).

Ha ezt az okkult teremtéselméletet kissé közelebb akarjuk hozni az emberi gondolkodáshoz, – hogy könnyebben megérthető legyen, valami analógiából kell kiindulni. Ez legyen pedig maga az ember, amelyről nemcsak a Biblia mondja, hogy „Isten képére és hasonlatosságára” van teremtve, hanem körülbelül hasonló az okkult elgondolás is az ember lényéről és így az analógia céljára igen alkalmas (a Makrokozmosz tükrözése az emberi Mikrokozmoszban). Vegyünk egy embert, amint agya éppen ki van üresítve, vagyis éppen semmire sem gondol. Ez az analógiája a Meg-nem-nyilvánultnak. Minden tudása, tapasztalata, képessége benne van, de most lappangó, meg nem nyilvánult állapotban. Egyszerre kihasad belőle egy gondolat, amely eddig észrevétlenül érett benne. Mondjuk pl. az, hogy ezentúl új foglalkozást fog űzni. Először csak ez az idea (elhatározás) nyilvánult meg benne, ezután egymás után következnek a végrehajtásra vonatkozó nagyobb, kisebb, végül az apróbb részleteket tisztázó gondolatok. Kihasad belőle minden, a tudatában levő olyan gondolat, vagy tapasztalat, amit életében a kérdéssel kapcsolatban szerzett, vagyis amelyek affinitásban vannak a problémával; de ugyanakkor számtalan egyéb, ide nem tartozó gondolat, tapasztalat és emlékezés (pl. nyelvtudás, ismeretei a bélyeggyűjtésről, iskolás korában tanult versek, ismeretei a versenylovakról) továbbra is meg nem nyilvánultan maradnak benne. Végül átfogó és részletgondolatokból elkészül a terv, hogy mit fog csinálni, akkor pedig nekifog a gyakorlati megvalósításnak (analógia = az anyagi világ megteremtése) és a végrehajtás során számos új tapasztalatot szerezve, végül ismét megpihen (analógia = Pralaya).

Ha most az előbbi világteremtési sémában az egyes ideákat önálló lényeknek tekintjük a megnyilvánulásban, akkor megkaptuk a Hierarchiákat (Angyalok kara), vagyis azokat a magas szellemi lényeket, amelyek befolyása alatt az egész világfejlődés és emberi fejlődés menete áll. Ezekről majd később lesz szó, most magával az anyagi teremtéssel kell foglalkoznunk.

Amint már említés történt arról, hogy a teremtés bizonyos meghatározott cél elérését, a legalkalmasabb körülmények létrehozását tűzi ki feladatául a legalsó, legsűrűbb síkon (a mi esetünkben ez az anyagi sík), mivel azonban a tapasztalatok még régebbi megnyilvánulásokból – Manwantarákból – származnak, a kitűzött, megvalósítandó cél pedig új, az egész megnyilvánulásba lépett világnak (Kozmosz) megfeszített küzdelmére van szükség, hogy a feladat megvalósítható legyen. Ebből nyilvánvaló, hogy a teremtés a fejlődés célját szolgálja, maga is fejlődésben, átalakulásban van, és így nem lehet tökéletes.

A természetben, amelynek szabályos rendje annyira megihleti az embereket és tudósokat, állandó a harc és a pusztítás a különböző egyedek és fajok között. Egyik oldalról nézve, nevezhetem ezt a létért való küzdelemnek (Darwin), a másik oldalról kölcsönös segélynyújtásnak (Szolovjev), ahol az egyik teremtmény saját testével, mint táplálékkal mozdítja elő a másik életlehetőségét. Lehet a kérdést a legkülönbözőbb szempontból nézni és hozzákapcsolni az embervilágból szerezhető, hasonlóan épületes tapasztalatokat, nem vitás, hogy akár harcnak, akár kölcsönös segélynyújtásnak nevezem a látottakat, nyugalom és harmónia nincs. Éppen úgy nem található ez a nagy Kozmosz szemünkkel látható egyetlen megnyilvánulásában: a csillagos égen, ahol a csillagok rendszer és forma nélkül helyezkednek el egymáshoz viszonyítva az égen, és távcsövön szemlélve, ott is a forrás és a kavargás óriási dinamizmusa látható. Minden útban van valahonnan valahová, és a pillanatban útjának valamelyik pontján van.

Nem igaz az ájtatos hívőknek az a mondása, hogy „micsoda” rend van a csillagokban! Nincs nagyobb rend, mintha egy üvegedényben erjedő must részecskéit nézzük; de a gazda nem törődik ezzel: tudja, hogy az erjedés idővel véget ér, a nem kívánatos szenny lecsapódik és a mustból bor lesz: a cél megvalósul. A gazda tudja ezt, mert minden őszszel meggyőződhet a kísérlet sikeréről. A teremtés azonban, mint roppant hosszú időkön át tartó állandó, de mégiscsak egyszeri folyamat, minden erő latba vetését kívánja, hogy a célt elérhesse.

A teremtés fokozatos. Először az anyag első alapjai jönnek létre, majd fokozatosan hűtéssel gáznemű, cseppfolyós, majd szilárd halmazállapotú anyag keletkezik, s ezzel létrejön a tér és idő. A szellemi világban nincs tér, mert nincs távolság sem, csak finomság van. A finomabb magasabb rendű áthatja a kevésbé finomat, de minden egyben van, nincs belül és kívül. Nálunk az idő a változás mértékével függ össze, az anyagi világban a nappalok és éjjelek változása az időszámításunk alapja. A szellemi világban csak az egymás után következés alapja az időnek, ilyen külső ismérvek, mint nálunk az anyagi világban, ott nincsenek; de ahogyan a materializmus tudománya már közel áll ahhoz, hogy megállapítsa: nincs is anyag; éppen úgy a térről és időről – különösen Einstein óta – már kénytelen volt megállapítani, hogy pontosan egyik sem mérhető, mert minden relatív. Nagyon büszkék vagyunk kronométereinkre, amelyek egy év alatt csak néhány másodpercet sietnek, vagy késnek, de tudomásul kell venni, hogy az idő mértéke is változhat.

Ma egy év 365,2422 nap, de nem biztos, hogy tízezer évvel ezelőtt ennyi volt, vagy ötezer év múlva mennyi lesz. Korszakonként lehettek elég nagy eltolódások a forgási és keringési sebességben egyaránt, ezért semmi értelme nincs az olyan kitételnek, hogy „évmilliókkal ezelőtt a Föld…”

A teremtés azonban nemcsak fokozatos, hanem ritmikus és ciklikus. Kiterjesztett értelemben nézve, tulajdonképpen a teremtés és fejlődés fogalmai igen közel esnek egymáshoz. Elvileg teremtés alatt valaminek a létesítését értik, fejlődés alatt pedig a létesült dolgoknak további módosulását, változását, valamilyen cél érdekében; de ha az ember a teremtést nem pillanatnyi aktusnak tekinti, hanem folyamatnak, akkor már nagyon nehéz a teremtés és fejlődés jelenségei között különbséget tenni. A ritmus vagy ciklus mindenütt megfigyelhető a természetben és az életben egyaránt. Az évszakok, valamint a nappalok és éjszakák változása a legjellegzetesebb, az életben pedig az életkorok: gyermekkor – serdülőkor – meglettkor – öregkor és naponként az ébrenlét és az alvás.

Kívülről nézve azt látom, hogy egyik ciklust követi a másik, ugyanabban a ritmusban. Egyik nap után következik a másik, ugyanazokkal az évszakokkal, s a bolygók a Nap körül meghatározott idő alatt keringenek; de ha mélyebben figyeljük ezeket a folyamatokat, meg kell állapítanom, hogy a ciklusok nem pontosan azonosak. Legalább egy hajszálnyi töredékeltérés mindig van két egymás melletti ciklus között, ami kezdetben észrevehetetlen, de az idők során e parányi eltérések szuperponálódnak és nagyon is érzékelhetőkké válnak. Egyik napról a másikra közvetlenül nem tudom érzékelni, hogy különbség van a nappal hosszúságában, de egy negyed- vagy fél év alatt feltétlenül észre kell vennem a lényeges különbséget.

Felületesen nézve, egyik tavasz csillagászatilag ugyanúgy következik be, mint a másik, holott nem igaz, mert a Nap pályája (Ekliptika) minden évben nagyon kevéssel odébb metszi az Egyenlítőt. Vagyis a Tavaszpont az Ekliptikán minden évben 50 másodperccel hátratolódik, ami 72 év alatt egy fokot tesz. 2160 év alatt 30 fokot, vagyis egy jelet (pl. Kos, Bika), és elméletileg 25920 év alatt fejezi be az egész kört és visszatér a kiindulási pontra. Ez a precessziós mozgás; de csak elméletileg! Mert sohasem tér vissza oda pontosan, ahonnan elindult. A Kozmosz nem élettelen gép, amelyet az ember konstruál, ahol a fogaskerekek pontosan meghatározott áttételei arányában (pl. 1:4-hez) állnak egymáshoz. A csillagászatban akármilyen két mennyiséget viszonyítunk egymáshoz, soha nem kapunk egész számot hányadosul, hanem mindig végtelen törteket. A ciklus lehet az emberi élethez viszonyítva végtelen hosszú és a különbség a két ciklus között kevés. Mégis ez a kis differencia a változás, a fejlődés, vagy visszafejlődés irányát és mértékét mutatja. A látható világban a mozgás az élet jele és így vizsgálva a látható Kozmosz jelenségeit, mindenütt életet észlelünk a csillagvilágban és a Földön egyaránt, amely részecskéinek fejlődésén, visszafejlődésén, átalakulásán át halad valahova, s nem rugóra járó üres lelketlen gépezet.

A régi, évezredekkel ezelőtti keleti szemlélet a ciklusokra helyezte a fő súlyt. Ezért nézete folyton a visszatérő ciklusok, az emberi lét körforgása (Szanszara) tényére utalt. Óriási érdemei vannak a körforgások, a keresztmetszetek megállapításai, felderítései terén. Ezzel szemben a nyugati szemlélet éppen a tendenciavonalat kutatja: hová megyünk? Így egészíti ki egymást ez a két irány, a Napkeleti és Napnyugati.

A materialista tudomány megelégszik a csillagászati jelenségek megállapításaival (precesszió) és annak minél pontosabb megmérésével. További jelentőséget azonban nem tulajdonít annak, mert elve, hogy az égitestek nem hatnak a földi élőlények lelkületére, életsorsára stb., bár egyes fizikai hatásaikat (pl. apály, dagály, precesszió) kénytelen elismerni. Ezzel szemben az okkultizmus nagyon jól tudja, hogy mit jelent az emberiségre, hogy a Tavaszpont 2160 évenként más és más csillagképbe kerül, mert ezzel az emberiség ritmikusan más és más kozmikus hatások alá kerül, s ezek alakítják fejlődését és történelmét. Éppen úgy, ahogy az egyes ember születési percében fennálló bolygókonstellációból eléggé messzemenő következtetések vonhatók le az illető jellemrajzára és sorsára (asztrológia). A Föld és az egyes ember tehát nem különíthető el a környező világtól, a Naprendszertől és az állócsillagvilágtól. Az egész látható teremtés összefügg egymással és a teremtésből, Kozmoszból élet és dinamizmus sugárzik. Már szó volt arról, hogy az okkultizmus ismer megnyilvánulási periódusokat (Manwantara), mikor a célnak megfelelően konstruált világok, vagy világrendszerek teremtetnek; és teremtési szüneteket (Pralaya), amikor minden, ami teremtetett feloszlik és visszaszívódik a szellemibe. A Manwantarák és Pralayák ritmikusan követik egymást. De a Manwantarákon belül is meg lehet különböztetni nagy, azokon belül kisebb, azokon belül még kisebb ciklusokat, amelyek mind ritmikusan követik egymást, a legnagyobbtól a legapróbbakig. Teljesen lényegtelen, hogy a ritmusokat a fizikában, vagy a biológiában tanulmányozzuk-e, mert mindenütt kimutathatók. Ha a teremtést állandóan tartó folyamatnak tekintjük, meg lehet állapítani, hogy a teremtés ritmikusan megy végbe, ahogyan annak gyenge, torz képe, de mégis helyes analógiája – a nemi aktus – szinte az. Ritmikusan váltakozó ciklusokon át fejlődött a Föld hő-gáznemű alakból mai halmazállapotába, és adott ezzel lehetőséget a legkülönbözőbb növényi és állati típusok hasonló kialakítására és elmúlására.

A ciklus jelenti kiinduló pontját valamilyen folyamatnak, kifejlődését, csúcspontra emelkedését, végül hanyatlását és elenyészését. Mivel minden ciklusnak ez a sajátossága, ebből következik, amit Buddha úgy fejezett ki, hogy „minden ami keletkezik, elmúlik”.

Viszont ugyanebből származik kétféle okkult szemlélet:

– az egyik, amelyik azt mondja, hogy a teremtő Hierarchiák tévednek a tervben, hibásan terveznek. A gyakorlati életben (pl. az anyagban) kiderül tévedésük, tehát kénytelenek megsemmisíteni művüket és újabbat, jobbat létrehozni.

– A másik szemlélet azt mondja: a teremtő Hierarchiák bizonyos részletcél elérésére bizonyos konstrukciót teremtenek, mikor a cél megvalósul, a konstrukció fölöslegessé válik, szét kell esnie, hogy helyébe új konstrukció léphessen, amely új kis részletcél megvalósítására alkalmas; ha a ciklus örökké tartana, vagy a szomszédos ciklusok között nem lenne különbség, nem lehetne fejlődés sem.

A kétféle szemlélet mindegyike helyesnek mondható. Az első inkább keleti, a másik inkább a nyugati ember gondolatmenetének felel meg.

Aki a teremtett világot, akár a Földet, akár az égbolt csillagvilágát spirituális szemlélettel akarja nézni, annak a látható anyagi, vagy fényjelenségek mögötti szellemi lényeknek és erőknek ritmikus teremtő működését kell látnia. A ritmus és a ciklus az, amit ellesett és amiből él a materialista tudomány, a ciklusok közötti eltérések pedig jelentik a teremtés és fejlődés irányát és folyamatát.

A mi számunkra az a teremtés, amit tulajdon szemünkkel láthatunk. Ez pedig a bennünket érdeklő, a nekünk szóló teremtés. Ezzel egyidejűleg elképzelhető a fizikai teremtésnek igen számos variációja, amit érzékeink nem észlelnek, hiszen tudjuk, hogy például az emberi szem a fénynek csak bizonyos kategóriáit észleli, az ultraibolyát és az infravöröset nem, s hasonlóképpen van a többi érzékszerveinkkel is.

Az okkultizmus magas iskolái már igen régi idők óta tanítják azt, amire a materialista tudomány csak most, a legutolsó években* kezd lassanként eszmélni, hogy az anyag tulajdonképpen nem létező abszolút valóság, hanem csak káprázat (Maya). Mi tehát az anyag? – kérdezheti erre valaki, akit az előbb használt definíció a „sűrített szellemi” nem elégít ki – mit kell tehát érteni alatta? Energiát, vagy rezgést értve alatta pontosabb képet nyerünk az anyagról, és sokkal közelebb jutunk misztériumához. Ezen az alapon kezd most a tudomány is gondolkodni. A „rezgés” kifejezés ugyan abszolút értelemben nem helyes, de ma még ez a legkifejezőbb és legmesszebbre vivő. Így nézve az anyagot, annak feloszlása és átalakulása könnyen érthetővé válik.

Az anyagi teremtés, amit mindenütt magunk körül láthatunk a földi életben, csak keret. Magas bölcsességgel megkonstruált keret arra a célra, hogy azon belül a tervnek (ősképnek) megfelelően alakuljon, fejlődjék ki a tartalom.

2. A léttagozatok

Ha az anyagi teremtés csupán keretnek tekinthető, amely abból a célból adatott, hogy rajta belül alakuljon ki valami tartalom, akkor a kutató figyelme rögtön arrafelé fordul, hogy mi ez a tartalom!

Minden anyagi lévén, amit érzékszerveinkkel magunk körül észlelünk, ezt a környező anyagi világot kell tovább vizsgálni, hogy mit rejt magában. Ebből a szempontból nagyon célravezető a materialista tudomány beosztása, amely a Földön élettelen anyagokat és élőlényeket különböztet meg, pontosabban négy kategóriára osztja szét azt, amit a Földön talál, anyagi burokban:

1. ásványvilág

2. növényvilág

3. állatvilág

4. embervilág

1. Az ásványvilágba tartozik minden, amit előbb a kettes felosztásban „élettelen anyagnak” neveztünk. Ez tehát a pusztán anyagba sűrűsödött szellemi, olyan rezgéscentrumok, amelyek az anyag érzetét keltik. Ez képezi számtalan változatában a földet, okozza, hogy van tér, van távolság, van „kívül” és „belül” és vannak meghatározott fizikai törvényei, amelyek a saját világában áthághatatlanok. A „holt anyag”, mondjuk általában a teremtésnek erről a fajtájáról; de vajon örökké változatlan-e ez az anyag? Nem. Tudjuk, hogy a hőmérséklet szerint változtatja halmazállapotát, légneműből cseppfolyóssá válik, majd megfagy, megszilárdul. Az anyag szilárdságának foka és az egyes anyagfajták tulajdonságai a teremtő kezében változtathatók. Az ásványvilág szemünk elé tűnő általános megjelenési formája az alaktalan (amorf) tömegszerű: kő, vagy por.

2. Egészen más látható a növényvilág esetében. Külső megjelenési formája ennek is anyagi, mert anyagi részekből áll, de sokkal finomabb, differenciáltabb, határozott formákra törekszik önmagából (szemben az ásványvilággal, amelyen külső erők szántanak csak végig) növekszik, szaporodik, anyagcseréje van, vagyis olyan funkciókat mutat, amelyeket a tudomány életjelenségeknek nevez. A növényben élet van az anyagi testen belül, a növény tehát olyan létforma, amelyben valami életerő saját belső tartalmának legjobban megfelelő formába kényszeríti a környező anyagot, és így belülről kiépíti saját fizikai testét, amelyben él az anyagi világban. Ez a fizikai test a puszta anyagban sohasem jöhet létre a rendes, természeti behatások alatt. Csak egy külön erő hozzájárulása alakíthatja ki azokat a sokkal bonyolultabb vegyületeket, amelyekből a növény fizikai teste áll. Ezt az életerőt nevezzük az okkultizmusban éternek. Mindenütt, ahol életjelenség észlelhető az anyagon belül, ott éteri erők: „étertestek” működnek, és ahol csak egyedül étertest működik az anyagban, ott növény létesül majd.

3. Az állatvilágban megtaláljuk a növényekre jellemző tulajdonságokat (növekedés, szaporodás, anyagcsere), de sokkal fejlettebb formában. Ezenfelül új tulajdonságokkal rendelkezik (helyváltoztatási képesség, érzés, ösztön), s végül a test konzisztenciája sokkal finomabb, mint a növényé (pl. az állati izmok összehasonlítva a félig ásványi fatörzzsel). Az állatnak már vannak fejlett érzékszervei is.

Nyilvánvaló, hogy az állatnál az említett étertesten felül még magasabb földi eszközökkel kimutathatatlan közeg az ún. asztráltest működik. Ez a magasabb közeg, helyesebben léttagozat okozza, hogy az állatokban vágy, öröm, fájdalom, félelem, éhség stb. megállapítható. De a vizsgálatból le kell vonni még egy fontos következtetést: ha az alacsonyabbhoz új, magasabb léttagozat járul, az nemcsak új, magasabb rendű tulajdonságokat csatol a régihez, hanem minél erősebben hatja át az alacsonyabb léttagozatokat, annál inkább megváltoztatja, átfinomítja az alacsonyabb léttagozatból folyó tulajdonságokat is. Pl. milyen hatalmas különbség van az amorf alakú föld, a belőle kinövő növény és a földön élő állat fizikai teste között. Az izom, a szőrzet, a vér és nedv cirkuláció, a szervek – mennyivel finomabb konstrukció, mint a növényé!

4. Végül, ha az állati léttagozatokhoz (fizikai + éter- + aszráltest) még magasabb rendű szellemi (Én vagy mentáltest) járul, amely lehetővé teszi, hogy az illető lénynek egyéni tudata lehessen: gondolkozni, érezni, akarni tudjon, képzeteket, fogalmakat alkothasson magának, és emlékezzen a vele megtörtént dolgokra, akkor eljutottunk az emberhez, a földi teremtmények legmagasabb tagjához. S ez az a téma, amivel a legtöbbet kell foglalkozni, hiszen ez az, ami bennünket a legközelebbről érdekel. Eddig szó volt anyagiról és szellemiről, továbbá arról, hogy az anyagi a szellemiből lett. A fizikai sík felel meg az anyagnak, az éter- és asztrálsík, valami félanyagi, átmeneti konstrukció az anyagi és szellemi között. A mentál az Én, ami az embert emberré teszi, az első tényleg szellemi léttagozat. Az emberig kell tehát mennünk, míg teljesítve látjuk a teremtés nagy célkitűzését, hogy szellem az anyagban élhessen életet.

Így nézve a dolgokat felmerül a kérdés, hogy vajon van-e fejlődés az új, magasabb léttagozatok felvételének képességében, vagyis hogy a növény fejlődik-e az állati felé stb.? A fejlődés általános az összes fokozatban. Ennek alátámasztására szolgál, hogy az említett négy típuson kívül láthatók átmeneti, közbeeső kategóriák is. Ilyen pl. az ásvány és a növény között a kristály, amelynek szabályos alakja van, tehát nem amorf, de még messze van a növénytől. Ez is növekszik, osztódással szaporodik, vagyis átmeneti jelenségeket produkál az ásvány és növény között. A kristály még nem képes éteri erőket magába venni, azok csak körülötte vannak, de behatásokra nagyon érzékeny: tehát azon az úton van, hogy ásványból növénnyé váljék. Ugyanilyen átmenet a növény és állat között az ún. húsevő növény. Ezeknek a növényeknek erszényféle virágjuk van, amelyben szag, vagy méz lévén becsalogatja a rovarokat, s mikor a rovar mélyen belement a csapdába, a növény izom-működéssel az erszényt bezárja, és a foglyul ejtett rovart lassan felszívja, megemészti. Itt nincs asztrál a növényen belül, de körülveszi, és a növényi éter már annyira reagál rá, hogy az alsó léttagozat, a fizikai test bizonyos átalakulásokat mutat az állati felé.

Éppígy, az egyes állatfajták, pl. a majom, vagy emberrel együtt élő állatok közül például a kutya, ló stb. egyes kezdeti vonatkozásban halovány jeleit mutatják az intelligenciának, azaz az emberi vonásoknak. Bár az állati „intelligenciának” e gyér megnyilatkozásait az állatbarátok hajlandók erősen eltúlozni, mégis kétségtelen, hogy itt is hasonló jelenségekről: a mentális felvételi készség lehetőségének első nyomaival találkozunk. Mindez oda mutat, hogy a fejlődés során ásványból növény, növényből állat, állatból ember válhat – de még nem a Földön, hanem a legközelebbi Manwantarában, a legközelebbi bolygókorszakban.

Éppen, mert a fejlődés igen lassú és fokozatos, következik, hogy nemcsak egy magasabb léttagozat felvételére való képesség kifejlődése tart igen sokáig, hanem az újonnan felvett léttagozatnak nagyon sokáig tart, amíg el tud helyezkedni az alsó léttagozatok börtönében és át tudja hatni, vagyis az uralma alá tudja vonni azokat. A lényegre mindig a legmagasabb rendű léttagozat a jellemző, ahogyan az egyenletek ábrázolásában az ábra alakja az illető egyenlet legmagasabb hatványú tagjától függ.

Érzékszerveink a fizikai testhez kötnek bennünket, csak abban vizsgálódhatunk. Mindenki észlelheti, hogy milyen nagy a különbség az amorf anyag és a növény, a növény és az állat között külső formára is; de az emlős állat és az ember között a különbség csekélyebb. A relatív szőrtelenség, a függőleges tartás, a test finomabb kiképzése a legjellegzetesebb külsőleges eltérések, de a hús, vér, csont, belső és külső szervek majdnem teljesen egyezőek. Ez annak a következménye, hogy az állat, a növény, az ásvány már régen, 2-3 Manwantarával előbb elkülönültek, az ember azonban csak ebben a Manwantarában – már a Föld létezése idején – lett emberré, vagyis vette fel a negyedik léttagozatot: a mentált (Ádám–Éva a Lemuri korszak közepén). De az első időszakban a mentál jóformán alig tudott hatni a jól kifejlődött és egymással koordinálódott, régebbi, alacsonyabb léttagozatra. Az ősember tehát bizonyos szempontból egészen közel állt az állatokhoz, külsőleg, belsőleg egyaránt. Lassan és hosszú idő alatt kezdett a mentál, az emberi Én elhelyezkedni az alacsonyabb léttagozatok börtönében és apránként uralma alá vonni azokat – elsősorban azt, amelyik legközelebb állt hozzá, az asztrált. Ez a folyamat messze van még a végtől: a mai ember még nagyon erősen ösztönlény, vagyis asztrál-lény. Még hosszú időnek kell eltelnie, hogy a mentál hatalma alá vonja először csak az asztrált és még hosszabb időnek, amíg a többit is; de ennek a processzusnak (folyamatnak) megfelelően lesz az ember még magasabb rendű, és ez a belső emelkedése fog visszatükröződni fizikai testének megfelelő változásain is.

De itt egy pillanatra vissza kell térni egy előbbi tételhez. Arról volt szó, hogy amikor az ember emberré vált – amikor felvette a mentált –, közel állt az állathoz. Nem szabad félreérteni és ezalatt a leggonoszabb bestiát érteni. Az embernek egyáltalán nem volt meg az a gondolkodási és logikai képessége, mint ma, animális ösztönei irányították, mint az állatokat, de ezek az animális ösztönök a Hierarchiák vezetése alatt állottak. Végül is az állatok legnagyobb részének ösztönös cselekvéseiben ma sem találunk túl sok kivetnivalót. Másrészt az alsóbb léttagozatok börtönébe még bele nem helyezkedett emberi szellem (mentál) még nyitott volt a szellemvilág felé, tehát igen erős közvetlen kapcsolatban állt azzal. Állandóan belelátott, együtt élt ezekkel a világokkal és birtokolta azok erőit. Igazi homo magus volt, de intelligencia és világos tudat nélkül. A jobb megérthetőség kedvéért úgy is lehetne kifejezni, hogy kezdetben csak a szellemi világ tükröződése volt az alsóbb léttagozatokból épített testben, de még túlságosan összefüggve a magasabb világokkal. Az alsóbb léttagozatok börtöne még nem tudta a szellemi világtól elzárni és ezáltal individuummá tenni, individualizálni. Vagyis az ősember megítélésénél nagyon kell vigyázni, nehogy egyszempontúan, pl. a ma vezérszerepet játszó intelligencia alapján történjék kizárólag. Ilyen egyoldalú személetből csak teljesen helytelen következtetések származhatnak. Ahogyan az ember lassan és fokozatosan mindig jobban elhelyezkedett földi testében és mindjobban elzáródott a magasabb szellemi világok észlelésétől, mindjobban elvesztette mágikus erőit, viszont elkezdett individualizálódni, egyéni tudatra ébredni – mondhatni: saját lábára állni –, ezzel kezdetét vette a hiba, a bűn és a következmények hatása. A szellemi világok által vezetett homo mágusból lassan a saját gondolataiért, érzéseiért és cselekedeteiért felelős tudatos individuum, de egyben minden mágikus hatalmától megfosztott mai ember lett. A fejlődésnek ezt a két ellentétes irányú vonalát jól meg kell figyelni, mert ez adja meg az emberfejlődés jellegzetességét, az Ádám–Éva kortól a XIX. század végéig.

A léttagozatok egymást áthatják és minél több léttagozata van egy lénynek, annál többirányú funkciót fejtenek ki az alsóbb léttagozatok is. Egy-egy új léttagozat hozzájárulásával tehát a régebbi, alacsonyabb rendű léttagozatok funkcióinak száma is megnövekszik, vagyis nemcsak az egyén, a lény, hanem az egyes léttagozatai is többoldalúvá válnak. Idáig arról a négy léttagozatról volt szó, amelyek a földi teremtményekben adva vannak (fizikai, éter, asztrál, mentál). Az okkultizmus ismer magasabb léttagozatokat is, amelyek a fejlődés során az emberben mind ki fognak alakulni. Ezek a kauzál (vagy más néven Manas), amely a világos, tiszta, tévedhetetlen tudás és megvilágosodottság – a Budhi, amely a mindent átfogó, univerzális szeretet – és az Athma, amely a teremtő akarat vehiculuma (hordozója). Ezek a jövendő emberfejlődés eredményei lesznek, aminek révén az ember a Hierarchiák közé emelkedik.

A földi életből vett példákból látható, hogy a fizikai test annál finomabbá válik, minél magasabb léttagozat székel a testen belül (növény, állat, ember). Még magasabb léttagozatok hozzájárulásával a legalsó, a fizikai test oly mértékben finomodik, hogy a végén teljesen szublimálódik. Az okkultizmus beszél olyan magas lényekről, amelyeknek legalacsonyabb léttagozata az étertest, esetleg az asztráltest vagy a mentáltest. Ez mutatja szellemi magasrendűségük fokát, hogy nem is képesek mélyebbre tagozni magukat. Ha valamelyik ember abba a helyzetbe jutna, hogy a földi élete során a Manast meg tudná szerezni, fizikai testének oly nagymértékben át kellene alakulnia, felfinomodnia, valósággal éterikusan áttetszővé válnia, hogy egyáltalán nem hasonlítana a többi emberhez, vagy pedig ha a test nem alakulna így át, képtelen lenne magába fogadni a Manast, ahogyan a mentált magába fogadta. A Manas csírái kifejlődhetnek az emberben még a Földkorszak hátralevő ideje alatt, ahogyan a háziállatokban kifejlődik az értelem, vagyis a mentál csírája, de hogy a magasabb tényleges felvétele bekövetkezhessék, ahhoz új teremtés, új Manwantara szükséges.

Az egyszerűség okából több okkult iskola ezt az előbb tárgyalt négyes beosztást hármasra redukálja oly módon, hogy az étert vagy a fizikaihoz kapcsolja, tehát az élet nélküli anyagot nem vizsgálja külön, vagy pedig az étert az asztrálhoz kapcsolja és így az anyagi – félanyagi – szellemi síkokat vizsgálja. Ennek a hármas beosztás szerinti vizsgálatnak főként ott vannak könnyebbségei és előnyei, amikor az emberről magáról van szó, és az okkultizmusban főleg erről van szó.

Összefoglalva az előttünk megnyilvánuló teremtésben a teremtés útját a szellemitől az anyagiig, a léttagozatok az anyagi testbe öltözött lények fejlődésének útja és módja. Az elmondottakat mélyebben átélve megérthetjük, hogy nemcsak az anyagi világ káprázat (Maya), hanem kb. hasonló mondható el a félanyagi (asztrál és éteri) világokról is. Valóság csak a szellemi világban van. Az anyagi és félanyagi világok megnyilvánulását (Manwantara) meghatározott nevelő célzattal teremtették meg, mikor feladatukat betöltötték, feloszlanak, visszaszívódnak, vagyis megszűnnek; de ami szellemi, az nem szűnik meg soha, csak fejlődik önmagában.

Nekünk embereknek az élet a kellemes és kellemetlen élmények végtelen sorozatát nyújtja. Vágyjuk a kellemeset, küzdünk, harcolunk a kellemetlen ellen, és elkerülni akarjuk azt (asztrál-élmény), és saját temperamentumunk (éteri élmény) szerint reagálunk a külső hatásokra. Az egész élet abban múlik el, hogy némely élet különösen erős példáit szolgáltatja az ilyen elkeseredett harcoknak a kellemesért, a szimpatikusért, és amikor eljön a halál, a hátramaradottak megkérdezhetik egymást, hogy érdemes volt-e ennyit küzdeni efemer (tiszavirág-életű) értékű előnyök biztosításáért, amikor úgyis csak ez a vége. Megállapítják, hogy nem volt érdemes, és azután ki-ki visszatér az életbe, és ki-ki csinálja tovább kb. ugyanazt, amit a halál fényével szemben állva fölöslegesnek tartott. Ezt teszi az emberrel az asztrál is, amely a pillanatot, a jelent akarja mindig kellemessé tenni, a múlttal s jövővel nem törődve. Kellemessé tenni, főleg a test szempontjából. A testbe öltözött szellemnek, a mentálnak kell lassan utat törnie és úrrá lenni a Maya-világ szempontjain. A Maya a nagy tanítómester, a fejlődés őre, amelyen csak az győzedelmeskedhet, aki felülkerekedik rajta, aki nem mulandó, hanem a maradandó eredmények szerzésére helyezi a súlyt.

A bennünk lévő asztrál és mentál tehát teljesen ellentétes irányokat képvisel. Az asztrál, vagy vágytest a kellemeset, a kényelmeset, az örömteljeset akarja minden pillanatban biztosítani, a terhes, a fáradságos, a kellemetlen, az önkorlátozó elkerülésével. Minden fejlődés csak a fáradság, áldozat, munka folyománya lehet, a kényelem és az örömben való elmerülés soha fejlődéshez nem vezet (!), csak tespedéshez, sőt visszafejlődéshez. A fejlődés útja a magasabb cél érdekében az örömről és kényelemről való lemondás, fáradságon, munkán, áldozaton át vezet a maradandó eredmények megszerzéséhez, akár földi, akár szellemi oldalról nézzük a kérdést. Vagyis röviden, csak szenvedés vezet fejlődéshez és a fejlődés megváltáshoz; ha a mentál kezében van az uralom, akkor tudatosan vállalja az ember a szenvedést, a lemondást, ha azonban az asztrál dinamizmusa az erősebb, akkor rengeteg fölösleges szenvedés származik a kötelességek elmulasztása és a meddő boldogság-hajhászat következményeképpen, míg végre az ember tudatosul és beáll a helyes útra. Ezt a kérdést főleg a mai világban lehet in praxi legalaposabban tanulmányozni az életben.

3. Az emberi lélek

Évezredek óta, talán az ún. történelmi kor elejéig visszamenőleg állandóan használatos az ember hármas beosztása (trihotomia), amely szerint az ember testből, lélekből és szellemből áll. Időszámításunk IX. századában a nyolcadik ökomenikus zsinat a trihotomiát kettes beosztásra (dihotomia) redukálta, kimondván, hogy az ember testből és lélekből áll, és ez a vallási tanítás maradt fenn mind a mai napig. A középkori okkultizmus csak néhány évszázadig, vagy még addig sem befolyásoltatta magát a zsinat határozatától, hanem visszatért az ősi trihotomiára és ez a helyzet mindmáig.

Ha a trihotomia fogalmát nézzük, a „Léttagozatok” című fejezetből szerzett ismeretekkel, a három fogalomból kettőt pontosan definiálni lehet: a testet (fizikai test) és a szellemet (mentál, vagy Én). Kérdés azonban, hogy mi a lélek? Ez a mai okkultizmusnak egyik zavaros és rosszul beszögellt problémája; ha az előbbi fejezetben említett négy emberi léttagozat közül az első a testnek, a negyedik a szellemnek felel meg, akkor logikusan következnék, hogy a második és a harmadik, vagyis az éter és asztrál (félanyagi) felel meg a léleknek. Egyes iskolák lélekdefiníciói kb. ilyen irányba utalnak is; ha a félanyagit asztrál néven nevezik, vagyis az éterit az asztrálba foglalják bele, akkor az asztrált kellene egyenlőnek venni a lélekkel. A legtöbb felületes okkultista valahogyan így is gondolja magában, annak ellenére, hogy a közhasználatú okkult tankönyvek ezt nem mondják ki ilyen nyíltan. Igaz, hogy az ellenkezőjét sem szögezik le. Az ember „belső világáról” beszélnek igen helyesen, de rendszerint nem teszik érthetővé, hogy ezzel mit akarnak kifejezni.

Az előző fejezetben szó volt arról, hogy a léttagozatok között egymásra hatás van. Az a tény, hogy a négy léttagozatú ember (fizikai-éter-asztrál-mentál) a fizikai testen keresztül az anyag börtönébe van zárva és minden rajta kívül álló dologról fizikai szervein át vesz tudomást – az emberben zárt, belső világot alakít ki. Az ember mint földi lény, sohasem kizárólag szellemi, vagy kizárólag asztrális stb., hanem mind a négy léttagozat összessége. A léttagozatok egymásra hatása hozza létre az ember belső világát és tulajdonképpen ez az, amit léleknek lehet nevezni.

A lélek a legnagyobb változás területe. Bonyolult komponens viszonyai a szellem magasabb törekvései, az asztrál-ösztön és vágyimpulzusai, szimpátia és antipátia érzése, az éter-temperamentum impulzusai és a fizikai test által az asztrálnak szolgáltatott éhség, szomjúság, fázás, hőség, fájdalom, vagy jóllakottság, gyönyör stb. érzetek tömegei fluktuálnak állandóan ebben a „belső világ”-ban és befolyásolják annak megnyilatkozásait. Végül ez az állandó igénybevétel okozza az egyes ember, és így az emberiség fejlődését a szerzett rendkívül sokirányú tapasztalatokon át.

1. Az első időben azután, hogy az ember négy léttagozatú emberré vált, belső világában, lelkében az asztrálisnak volt legerősebb kialakító befolyása, vagyis a lélek az előző bekezdésben részletezett asztrál-érzetek függvénye lett.

2. Ahogyan a szellem (mentál) mindinkább belehelyezkedett az alsóbb léttagozataival kényszerű együttélésbe, annál inkább szembe tudott szállni az asztrál-impulzusokkal, valamint magasabb tekintély (pl. vallás) által előírt morális követelések teljesítése érdekében. Most már a tekintélyi morális elvek az értelem útján hatnak be és esetleg diadalmaskodnak a lélekben.

3. A mentális hatások továbberősödése lassan odavezet, hogy mind kevesebb szükség van külső tekintélyi elvre, az embert a saját Énjéből (szelleméből) származó tudat vezeti és ez válik lassan az asztrál-impulzusok kormányzójává. Erre az útra, a tudati lélek útjára lépett már az emberiség, de ennek a nagy útnak még ugyancsak a kezdeténél tart.

Ha az egyes embert szemléljük lelkivilágának emanációiban, nagyon sokféle változatát találjuk meg benne az előbb vázolt fejlődési út legkülönbözőbb fázisainak. Aszerint osztályozhatjuk, hogy az illető lelki súlypontja hova esik. Vannak emberek még ma is – nem is csekély számban –, akik nem tudnak fölé emelkedni ösztön-impulzusaiknak. Az egész életet kizárólag a gyomor, a kényelem, vagyis a jó érzet biztosítása szempontjából nézik, és vad indulatokkal reagálnak, ha valami megzavarja őket a tervük végrehajtásában. Az érzetviláguk diktál, az asztrális súlypont az irányadó. Ezeket nevezzük okkultisztikailag animális embereknek. Másokban az értelmi elem a túlnyomó: elgondolások, elméletek, jelszavak emberei, gyakran ravasz fondorkodók és ügyes célratörők, mindig a gondolat erejének talán kíméletlen kihasználói. Ezek a démoni emberek. A harmadik típus az igazán szellemi embereké, ahol nem az önérvényesítés és a könyöklés, hanem a belátás, megértés, szeretet, az átérzett spiritualitás a lelki tevékenység mozgatója. Ezek a cherubi emberek. Nyilvánvaló, hogy a cherubi típusban meglehetősen szűkölködik a földi emberiség. Így oszthatók szét az emberek lelki tevékenységük súlypontja szerint három csoportra. De ha egy és ugyanazt az embert vizsgálom napi életének különböző fázisaiban, hol animális, hol démoni, hol cherubi vonásokat fedezhetek fel benne, amelyek perceken vagy pillanatokon belül változhatnak, és egymásnak adják át helyüket.

A lélek az emberben tehát egyáltalában nem homogén módon fejlődött az élmények és tapasztalatok hatása alatt, hanem a legkülönbözőképpen, ezért egyes vonásaiban kifejlődött, másokban elmaradt. A lélek fejlettsége a lélek funkcióiban nyilvánul meg. Melyek a lélek funkciói? A gondolkozás, érzés, akarat, s természetesen az emlékezés. Egészen felületesen is rögtön kitűnik, hogy az említett három fő lelki funkcióban az emberiség nem fejlődött egyenletesen. Legmesszebbre jutottunk a gondolkodás terén, ahol világos és tudatos képzeteink vannak, amelyeket egymással közölhetünk, egyre inkább képesek vagyunk elvont fogalmakat képezni, és azoknak pontos jelentést és tartalmat adni. Gondolatainkban még objektívek is tudunk lenni.

Sokkal kevésbé vagyunk fejlettek érzéseinkben, pontosabban kifejezve: érzelmeinkben. Az érzelem sokkal ősibb és mélyebb funkció, mint a gondolkozás. Az asztrállal kapcsolatos „érzés” a mentál hozzájárulása nélkül könnyen áttevődik érzelemmé és minél primitívebb az ember, annál inkább válik tetteinek rugójává az, hogy szeret vagy gyűlöl, vonzódik vagy fél. Igen gyakran ezek a szempontok általában erősebben esnek latba, mint az objektív gondolatok. Mégis azt kell róla megállapítani, hogy kevésbé fejlett, mint a gondolkozás. Az érzés nem objektív és az érzés nem fejezhető ki olyan világosan, mint a gondolat, csak szimbolikus módon.

Legkevésbé vagyunk fejlettek az akaratunkban. Az akarat önállóan nem is jelentkezik előttünk. Ha valamit általában akarunk, annak vagy érzelmi okai vannak (szeretjük, vágyódunk rá), vagy értelmi okai (valamilyen elvi okból célszerűnek tartjuk), vagy mindkét szempont közrejátszik. A mindennapi életben tehát előfordul a gondolat útján irányított akarat, vagy az érzelem útján irányított akarat, vagy a gondolat és értelem útján irányított akarat.

A vallás, okkultizmus és asztrológia egyaránt beszélnek a szabad akaratról, mint az ember egyik legfontosabb adottságáról, amely nélkül az ember nem lehetne felelőssé tehető tetteiért. A szabad akarat azt jelenti, hogy az embernek hatalmában áll dönteni abban, hogy mit akar, mégpedig akár gondolatai, akár érzelmei, akár mindkettő egybevetése alapján. Hogy mi történik az emberrel, az másik kérdés – ez lehet az erők túlsúlyának következménye; de hogy mit akar az ember cselekedni és mit nem, vagy hogy mit akar hogy vele történjék és mit nem, az tőle magától függ (függetlenül attól, hogy valóban megtörténik-e vele). Ez a szabad akarat. Ha valaki valamit határozottan akar, de a megvalósításával együtt járó nehézségeket vagy szenvedéseket túl súlyosaknak látja, és ezért inkább az ellenkező utat választja, a körülmények által befolyásoltatott saját szabad akaratát, más döntést hozott, de végül ezt a változtatást is saját szabad akaratából hozta, miután tekintetbe vette a körülményeket. Ezért felelős az ember összes tetteiért, mert minden elhatározása szabad akaratú döntéséből történik.

Ez az, ami a legkevesebb embernek kellemes és ezért iparkodnak mindenféle tudományos elméletet kitalálni, hogy a szabad akaratot és az ezzel kapcsolatos felelősséget nemlétezővé tegyék. Pedig hiába! Gyerekes dolog azt bizonyítani, hogy az ember többnyire nem teheti meg azt, amit akar. Mindenki tudja, hogy, ha börtönben van, onnan nem jöhet ki, ha ki nem engedik. Mégis mindenki ki akar jönni. Csak éppen a saját asztrál vágyaik börtönébe bezárt emberek nem akarnak kikerülni belőle, hanem könyvekben bizonyítják, hogy mivel az ember nem tehet meg mindent, amit akar, tehát nincs szabad akarat. A cselekedet, az esemény folyománya lehet az akaratnak, de akármit mondanak, itt szabad akaratról van szó. Az ember igenis felelős azért, hogy adott helyzetekben, amelyekbe belekerül, hogyan reagál akaratilag és milyen eljárási módot választ. A kényszerhelyzet, a veszély, a fenyegetés lehet enyhítő, módosító körülmény, de nem változtat a szabad akaraton. A magasabb helyett az alacsonyabbat, a szenvedés helyett a megalkuvást, a kényelem helyett a fáradságot stb. választani, mind szabad akaratból folyó cselekvések. A következményekért az ember felelős. Használják a „szellem-szabadság” kifejezést is, ami értelmileg azt jelenti, hogy az életsorsot a szellem szabja meg a földi embernek, vagyis tulajdonképpen az ember saját felsőbbrendű Énje, a szellem kényszeríti rá a lélekre.

Minden relációnak bármely más földi emberrel, saját lelkünk kapcsolata az illető lelkével, földi életünkben tehát a lelkek állnak kapcsolatban egymással. A lélek fejlődése akkor helyes irányban halad, ha a szellemi követelmények nyernek fokozottan tért benne, vagyis, ha a mentál uralma erősödik a többi léttagozat fölött. Ha azonban megfordítva, az alacsonyabb léttagozatok impulzusai nyernek tért és a mentál ezt engedi, nem tett ellene, vagy egyenesen hozzájárult, akkor a lélek fejlődési vonala ellentétes lesz, a lélek animalizálódik. Ez a két irány dolgozik a lélekben végig, az egész életen át, minden nap, minden percben és az élet apró részecskéinek összessége adja meg az emberi élet mérlegét és eredményét.

Figyelmesen átgondolva az előbbieket nyilvánvaló, hogy a lélek az örök változások dinamikájának a színhelye. Mindenki saját lelkébe tekintve, érezheti a gondolatok és érzések folyton változó hullámait, akár egy napon, akár rövid perceken belül. De éppen úgy megvan a lélek energiáinak különleges üteme az egész emberi élet nagy ciklusán át. Az élet folyamán állandóan szerzett tapasztalatok fejlesztik, nevelik, csiszolják a legmegrögzöttebben egy irányra beállított lelket is. S ahogyan ez kimutatható az egyes embernél, úgy áll fenn a fejlődés szabálya a legnagyobb ciklusra, az egész emberiségre is.

Az ember története messze a „történelem előtti” korszakokban kezdődik. Ennek a fejlődéstörténetnek számos fázisa van; minden józanul gondolkozó ember előtt nyilvánvaló, hogy mindaz, ami ma van, nem egyszerre, készen jött létre, hanem fokozatos fejlődés során jutott oda, ahol van. Lehet az emberiség történetét az anyag első, kezdeti formájának megteremtésétől kezdeni, de lehet attól a pillanattól, amikor a mentál belépett a fizikai testbe. A Biblia Ádám és Éva történetével illusztrálja azt a fontos eseményt, amikor az ember emberré vált és egyben nemekre (férfi, nő) oszlott.

A Biblia az első emberpár „bűnéről” beszél, és az okkultizmusban is történik néha említés a szellem-hazából való kitaszításról vagy bukásról. Kétségtelen, hogy a Földön fizikai testben való élet rendkívüli szenvedéseket ró az emberre, de előzőleg már foglalkoztunk azzal a ténnyel, hogy egyedül a szenvedésekből származik a fejlődés. Amidőn tehát bárhol szenvedést tapasztalhatunk, az a továbbhaladás záloga. Az emberiségnek a földi sorsot és a kétneműséget egy grandiózus jövőkifejlődés érdekében kellett vállalnia (a szabadság és szeretet princípium kifejlődésének eszközei), és ez benne van a teremtés tervében mint szükségszerűség.

Az anyagi lét és a szellemi lét rendkívül ellentétes relációkban állnak egymáshoz. Ez az ellentét és kétpólusúság találkozik a lélekben, amely az ember léttagozatainak összessége. A fejlődés irányáról, ahogyan az ősi ember, a homo magus a mai emberré vált, már szó volt a léttagozatokról szóló részben. Az okkultizmus ismert a jelenlegit megelőző kultúrákat, amilyenek a lemuri, majd az atlantiszi. Ebben a lemuri, atlantiszi korban ment végbe a fejlődés első szakasza, mai – Atlantisz utáni – kultúránkban a következő.

A hivatalos tudomány hosszú ideig nem volt hajlandó Atlantisz létezését tudomásul venni, és Platón idevágó utalásait sem vették komolyan, mert Atlantiszról, amely Európa és Észak-Amerika között terült el, nem voltak kétségbevonhatatlan relikviák. A XX. század elején Schliemann kutatásai és ásatásai után egyre nőtt az érdeklődés Atlantisz iránt és ma a tudomány, ha még nem is fogadta el, de már nem is utasítja el teljesen Atlantisz létezését.

Ha jelenlegi kultúránkat intellektuálisnak nevezzük, akkor Atlantiszét ezzel szemben mágikusnak kell mondani. Az anyagi létformába még egyáltalán bele nem helyezkedett emberi szellem a fizikain túli világok erőivel rendelkezett és használta is azokat. Ahogyan mind jobban érdekeltséget vállalt a Földben, úgy csökkentek ezzel szellemvilági kapcsolatai, és ezáltal erőit saját alantasabb céljai érdekében iparkodott felhasználni. Ebből óriási hibák és bűnök eredtek, s az ősi kultúrák annyira elmerültek ennek fertőjében, hogy azok a földrészek, amelyeken az ősi kultúrák igazi hazája volt, elemi katasztrófáknak estek áldozatul. Azután más helyeken fejlődött újabb, de most már egyre kevésbé mágikus jellegű, hanem mindinkább a mai „intellektuális” fogalomnak jobban megfelelő kultúra. Ez a folyamat végül a mai materialista kultúrához vezetett, amely – jelenségeiből ítélve – már egészen közel áll a bukáshoz.

De hát akkor hol van itt a fejlődés? – lehet joggal kérdezni. Hiszen, ha az ember évezredeken keresztül folyton csak az anyagba süllyed bele, minden szellemi látását elveszíti és a végén odajut, ahol ma látjuk, akkor ez az emberi lélek bukásának útja, de nem a fejlődésé. És ezért az a rengeteg szenvedés, amin az emberiség átment és átmegy most is?! Egyik szempontból nézve a dolog tényleg így áll, de ezt az igen fontos és bonyolult kérdést a másik szempontból is kell nézni.

A szellem a szellemvilágban, annak életében és rezdülésében vesz részt. Ha valami új tartalommal akarom telíteni, másra nevelni, ki kell ragadni régi környezetéből, új környezetbe áttenni és a régi behatások elől elvonni. Így új közegben más fejlődési vonalra tér, és amikor a fejlődés elérte a kívánt mértékét, új, más képességekkel felruházott szellemcsoport áll készen új, magasabb feladatok vállalására. Ezért kellett először az anyagi és a félanyagi világokat megteremteni, ezekbe belehelyezni a szellemet, hogy mindjobban elvágva a szellemi világok közvetlen észlelésétől, teljesen belehelyezkedjék az anyagi világba, ahol nem szellemi szempontok uralkodnak. A léttagozatok börtönébe zárt és lassanként mindjobban önmagára utalt szellem így individualizálódik, tudatosodik és végül saját maga, saját akaratából fogja keresni a visszavezető utat a szellemibe, ahova mint tudatos, önálló individuum fog visszatérni az anyagi síkon szerzett összes tapasztalatával, amelyeket az anyagi világban való életében szerzett, amiből a kozmikus ideát valósította meg a fizikai világban.

Az emberi lélek fejlődésének görbéje tehát egy óriási parabola, amely a szellemi világból lefelé halad az anyagba a Hierarchiák közreműködése és áldozatos segédkezése mellett. Az anyaggal való folytonos ütközés fejleszti ki az egyéni tudatot, és ha ez megtörtént, következik a parabola másik felfelé törő szára, amely az emberi lelket saját akaratából ismét felvezeti a szellemi világba és szerzett tapasztalatait, mint kincseket viszi magával, nemcsak saját, hanem a magas szellemi világok okulására is.

Az emberi lélek börtöne, de egyben tanítója és nevelője az anyag. Az ember, ha helyesen jár el és elsajátítja mindazt, amit az anyagból tanulhat, végül szublimálja, megváltja magát az anyagot is: a fogoly eltünteti börtönét.

Ez az emberi lélek útja, az emberiség óriási perspektívája. Letagadhatatlan az összemberiség növekvő tudatosodása az utolsó évszázadokban, főleg az utolsó évtizedben. A tudatosodás, az Én (a mentál) lassú uralomra jutása az álmodozó vágytest (asztrál) fölött. Az út még beláthatatlanul hosszú és nincs vége azzal, hogy a mentál teljesen úrrá lesz az asztrál fölött, ugyanígy úrrá kell lennie a többi léttagozat fölött is (étertest, fizikai test). Ennek ideje bolygókorszakokban fejezhető csak ki. De mindezek elmúltával az ember birtokában lesz a tökéletes tudásnak, az univerzális szeretetnek és a teremtő akaratnak, vagyis olyan tulajdonságoknak, amelyeket a mai fejlődési fokon lévő ember még tőle mérhetetlen magasan álló isteni attribútumoknak tekint.

És így nézve a dolgokat, megéri az eredmény azt a tenger szenvedést, tévedést, csalódást, bánatot, amit a hosszú út okoz és megérti az ember, hogy szüksége volt a lélek anyagba merítésére a szellemvilágból való látszólagos kitaszítására, sőt tévedésekre, bűnre, megpróbáltatásokra és a próba kiállására korszakokon át, mert ezek nélkül nem lehetett volna elérni az eredményt, az ember felemelkedését a Hierarchiák sorába. Ennyi lelki változáson és szenvedésen át jut végeredményben az ember oda, hogy misszióját befejezve a szabadság és szeretet szellemévé váljék.

Arra a kérdésre, hogy honnan jöttünk, hová megyünk és hogy egyáltalában áttekinthető útnak melyik állomásán vagyunk, egyelőre ez a felelet. Körülbelül az út felén tartunk, túl a kényszerű anyagba süllyedésen, éppen azon a ponton, amidőn saját magunknak kell saját elhatározásunkból a szellemi felé orientálódnunk, vagyis a szellem kérdéseivel foglalkoznunk, és az így elsajátítottakból minél többet belevinni a szürke hétköznapi munkáséletbe. Ez az új korszak követelménye mindenkitől. Nem mondja ki nyíltan, nem kényszerít rá, csak éppen lassanként lehetetlenné teszi a régi értelemben vágyott életet és életmódot. Ezen át kényszeríti az embert gondolkozásra és megfelelő új irány választására esetleg tévedéseken, hibákon és az ezekből folyó újabb szenvedéseken keresztül.

Az egyetlen igazi valóság – mint azt említettük – a szellem. A szellem fejlődése a lelken át történik, a lélekre pedig a fizikai világ van a legnagyobb befolyással, amelyhez legkülsőbb burka: saját fizikai teste útján kapcsolva van. A földi világban az ember mindig mint lélek nyilatkozik meg, vagyis léttagozatai összességében. A végcél a mentál, a szellem erősítése, fejlesztése azáltal, hogy lassan a szellemnek kell uralma alá vonnia, sőt szublimálnia az összes alacsonyabb léttagozatot.

4. Az emberi tudat

Az előző gondolatmenetekben gyakran történt említés arról, hogy a tudatosítás mennyire fontos bármilyen vonatkozásban az emberi életben. A gépiesen élő, események mellett gondolkozás nélkül elhaladó ember sokkal kevesebb tapasztalatot fog gyűjteni az életből, mint az, aki nem sajnál gondolkodni, életének útját, részleteseményeit vizsgálni, összehasonlítani és saját magatartásának változásait figyelni, időszakonként ismétlődő hasonló események között. Ez a saját életünk tudatosításának egyik fajtája, amely hozzásegít saját sorsunk mélyebb megismeréséhez. Az általános emberi vélemény az, hogy ezt úgy sem lehet, pedig meg kell gondolni, hogy az összes természettudomány így fejlődött ki lassan, a megfigyelt jelenségek tömegeinek hosszú és kitartó tudatos vizsgálatán keresztül. Nagyon nehezen megvívható bástyákat sikerült a tudománynak bevennie, amire a józanok és logikusan gondolkodók azt mondták, hogy őrültség és kivihetetlen.

A tudománynak megvannak a maga fizikai bizonyító eszközei, de a lélekkutatás az imponderabíliák tudománya, vagyis a kettőt nem lehet azonos szempontból nézni, vagy vizsgálni. Azonban kétségtelen, hogy eredményeket a lélekkutatásban is el lehet érni, ha az a kutatás mély és alapos; de a tudományos kutatás terén is erre van szükség. Felületességgel nem lehet semmit sem előrevinni. Korunk egyik legnagyobb fogyatékossága, hogy az intellektuális szempontból legműveltebb emberek is analfabéták a lelki kérdésekben, mert ezek a kérdések és összefüggések tulajdonképpen nincsenek is tudatosítva bennük. De hogyan legyenek tudatosítva egy olyan kultúrában, amely a lelket el sem ismeri létezőnek?

Az okkultizmus szerint a szellemnek van tudata, de mivel minden szellemből lett, tehát minden teremtmény – még az ásványvilág is – valami tudat birtokában van, még ha az gyakorlatilag a semmivel majdnem egyenértékű. Minél közelebb áll valami a szellemhez, annál erősebb a tudata. A teremtett lények közül tehát ott találkozunk a legfejlettebb tudattal, ahol a fizikai testen belül szellem is van, vagyis az embereknél. De maga az emberi tudat intenzitása is fokozódik aszerint, hogy a szellemi (mentál) mennyire uralkodik a többi léttagozat fölött. Amiről itt szó volt, az az emberi individualizált, vagy lelki tudatra vonatkozik. A pusztán szellemi lények (pl. a Hierarchiák) tudatviszonyaira más szempontokat is tekintetbe kell venni.

Mikor a mai ember tudatáról beszélünk, akkor az ébren, egészségesen, a mindennapi életben mozgó ember képe áll előttünk. Ez az éber nappali tudat, amit mindenki jól ismer önmagáról és embertársairól. Ezenkívül vannak még más tudatállapotok a mai embernél: az alvási tudat (álom nélküli alvás közben), ez gyakorlatilag kb. semmi és az álomtudat, miközben álmodunk. Ezek a tudatok egészen mások, mint az éber nappali tudat, s így az ember földi élete folyamán három különböző tudatállapotban él.

Az okkultizmus azt tanítja, hogy az elalvásnál egyes léttagozatok kilépnek a fizikai testből (ezek a mentál és asztrál), és saját külön életet élnek a felébredésig. Erre azért nem emlékezünk, mert az emlékezés léttagozata: az éter a fizikai testben marad, hiszen ha az is kilépne, nem az alvás, hanem halál állna be. Alvás közben tehát a földi ember két léttagozatú lénnyé (fizikai + éter) degradálódik, vagyis pusztán vegetatívvá, mint a növény. Mély alvásbeli tudatunkból tehát következtethetünk a növények tudatára.

Álom akkor következik be, amidőn – akár az elalvás, akár a felébredés időpontjában – az eltávozó vagy visszakapcsolódó léttagozatok nem pontosan kapcsolódnak be vagy ki, és ezáltal az étertestbe átütnek, és esetleg azon át a környezet vagy a transzcendens síkok impulzusai kivetülnek az agyba, átfordítva a legkülönbözőbb földi szimbólumok nyelvére. A kapcsolódás vagy kikapcsolódás említett pontatlanságai egészen rövidek ez ideig, néha csak másodpercig vagy annak töredékéig tartanak, de ezek a pillanatok is elegendők hoszszú álomtörténetek létrehozására. Hibátlan kapcsolási viszonyok között – átlagos esetben – álom nem jön létre, vagy pedig nem válik tudatossá: rögtön elfelejti az ember. Hangsúlyozni kell, hogy az álom nem mindig, sőt elég ritkán transzcendentális vetület, gyakran a környezet (fény, hang, meleg, hideg), vagy egészségi helyzet (éhség, jóllakottság, láz, betegség, fájdalom) következménye. Vannak ezután figyelmeztető vagy jósló álmok is, de nem mindig lehet az álomszimbólumokban ilyen tartalmakat pontosan megállapítani. Végül az álmoktól teljesen külön kellene választani a beavatás tényével együtt járó azt a jelenséget, amit úgy lehet nevezni, hogy „a tudat folytonosságának megőrzése az alvás alatt”. Ezzel a kérdéssel azonban, minthogy csak beavatottak képessége, itt nem kell foglalkozni.

Mivel többé-kevésbé mindenki álmodik, mindenki tisztában van saját tapasztalatból az éber nappali és az álomtudat közötti különbséggel, azokkal az ébertudat szempontjából irreális kép- vagy gondolatcsapongásokkal és fordulatokkal, amelyek az álomban rendesen fellépnek. Itt már az asztrál valamennyire hozzákapcsolódott az alsóbb léttagozatokhoz, a mentál azonban még nem. Álmodozáskor tehát az ember hasonló tudati fokon van, mint az állatok vannak éber állapotban. Csak „hasonlót” lehet mondani, mert az emberi asztrál a mentállal való állandó szoros kapcsolata miatt nem tehető egyenlővé az állati asztrállal; de az emberi és állati tudat közötti különbség lényegét ezen az alapon elképzelhetjük magunknak. Egymás mellé állítva pedig az alvási, álom- és éber tudatunkat, észlelhetjük a növényi, állati és embertudat közötti óriási különbözeteket.

Így gondolkozva az ember homályosan érzi, hova emelkedett a tudat világossága szempontjából azóta, hogy mentálja először foglalt helyet testén belül: vagy helyesebben testéhez kötve. Nem cél elaprózott magyarázatokba bocsátkozni, csak megadni a gondolatmeneteket, amelyeken át mindenki képzetek alkotása útján átélheti magában a szükséges tartalmakat. Ez sokkal többet ér, mint a részletes magyarázatok.

Ugyanakkor, amidőn megállapítjuk, a „mai emberiség”, vagyis a mai nívó hol van az éber-nappali tudat szempontjából, azt is meg kell látni, hogy az egyes emberek között elég nagy eltérések vannak ettől a nívótól. Akadnak, akik még erősen tekintélyi elveknek (vallás, társadalmi konvenciók, rang stb.) vannak alávetve. Ezeknek nem a tétel vagy a vélemény önmagában fontos, hanem az, hogy ki képviseli ezt a véleményt. Ezekben az emberekben mindig feltételezhető valami ideális álmodozás még akkor is, ha egyébként nagyon értelmesen tudják alátámasztani gondolataikat. Ezek tudata még az értelmi lélek vonalán halad, vagyis hátrább van egy lépéssel, közelebb az álomtudathoz. Azután vannak, akik egyedül saját testi-ösztöni érdekeikre vannak tekintettel. Ezeken túlmenő kérdések nem is érdeklik, és ha mégis foglalkozni kell azokkal, akkor mindent abból a szempontból: szimpatikus vagy antipatikus számukra, hogy érzéseik, sejtéseik szerint az kedvez-e testi-ösztöni kívánságaiknak, vagy sem, de okfejtéseikben egészen naivak és impulzívak. Ezek még hátrább járnak az érzelmi lélek tudati vonalán és ezek a mai kor animális emberei. A figyelmes szemlélő érzi bennük az állati ösztönelem fokozott megnyilvánulását, egyben érzi bennük az álomhoz hasonló tudatvilágot.

Minél hátrább megyünk az időben, annál tompább, fejletlenebb a földi tudat, de annál erősebb a szellemiekben vetülő mágikus tudat. Ez a két vonal pontosan ellenkező irányú fejlődést mutat az időben. El kellett veszteni a meglevő mágikus képességeket, hogy helyükbe kifejlődhessék a földi tudatnak mind éberebb, mind világosabb, racionálisabb volta. S a jövőben ilyen tiszta, világos, racionális gondolkodású emberek fognak tudatosan a szellemi, mágikus felé törekedni és így világos tudatkoncentrációval és megszerzett tudatok feladása nélkül az okkult tudást és képességeket visszaszerezni. Ez – ezen a módon – természetesen összehasonlíthatatlanul effektívebb lesz, mint a régi korok kevésbé tudatos, felelőtlen, amennyire lehet felülről kézben tartott homo mágusáé.

A fizikai testbe és az egyéb léttagozatokba belekényszerítve tudták csak az emberi mentál különálló, személyes tudatát kifejleszteni. Bármennyire úgy tűnik, mintha ma már minden ember teljesen különálló individuum lenne, a modern tömeglélek-kutatások kimutatták, hogy a tömegben lévő ember megszűnik egyén lenni, s a tömeglélek egyik sejtje lesz. A mai tömegvezetés, a jelszó, a propaganda, a gyűlölethintés, ígéretek, hangulatfelkorbácsolás stb. mind a tömeglélektan eredményeinek ügyes felhasználásával történik. De hozzá kell tenni, hogy nem a mai kor szellemének követelménye szerint, amely egyéni felvilágosítást és önkéntes szociális áldozatokat kíván a közösség érdekében, hanem éppen ellenkezőleg: az emberekben még meglévő, bár kihalás útján haladó régi, dekadens tulajdonságok revitalizálása és felerősítése útján akar átmeneti sikereket elérni.

A tömeglélektan mutatja meg a régi emberből a mába áthozott csökevényeket. Az ilyen ember, ha szelleme (mentálja) a szellemi világba kerül(ne), abba egyszerűen beleolvadna fenntartás nélkül, vagyis elvesztené egyéniségét. Az individualizálódás folyamatának tehát tovább kell tartania, az egyéni tudatosodásnak továbbfejlődnie, hogy a szellem minden körülmények között fenntarthassa Én-tudatát a fizikai testben és azon kívül egyaránt.

Az emberben működő szabadság-princípium erősödik az individualizálódással. Ezáltal azonban az ember az egymás ellen törő egyedek tömegévé válhat. Ezért kapcsolódott be a másik nagy elv, a szeretet princípiuma, amely a teljesen differenciálódott emberegyedeket ismét integrálni képes. Ez az, ami korunk összes nagy és borzalmas eseményei mögött áll mint szellemi tartalom. A XX. században az individuumnak az egoizmus terén való elburjánzását nyesik le véres, brutális és túlzott eszközökkel, hogy ugyanilyen eszközökkel a kollektívnak, a szociálisnak és in ultima analysi: az emberszeretetnek magvát minél mélyebben elvethessék az emberi tudatban.

Az emberfejlődés mindig nagy vetődésekkel történik, és mivel ezek végletekben zajlanak, gyakorlatilag mindig borzalmasak és kegyetlenek. De mégis ezek viszik előre a fejlődést, azután idővel lenyugszanak és szelíddé válnak (lásd francia forradalom eredményeit 100 év múlva). Az okkult vonalon haladó feladata azért az, hogy nem az animális vagy démoni ember egyszempontú megrögzöttségével és vad, vagy hidegen kiszámított gyűlöletével nézze a világ eseményeit, hanem a kerubi ember felemelkedettségével a dolgok mögé tekintve és tudatosítva, hogy milyen óriási szellemi impulzusok törnek előre a mai nehéz, súlyos, dísztelen és kegyetlen élet eseményei mögött.

A másik oldalon a tartósan megszokott, az egyes emberek és tömegek szokásai, társadalmi konvenciók, a kialakult nézetek stb. is elaltatják a tudatot, csökkentik a lélek elaszticitását. Amit az ember egyszer megszokott, afölött nem is gondolkodik többé, hogy másként is lehetne. Ezáltal az emberiség fejlődése megmerevülne, ha nem lennének vetődések, amelyek a lélekben megmerevülésben lévő képződményeket összetörik és e fájdalmas módon ismét elasztikussá teszik azt.

Az emberi lélek a tudat fejlesztésén át fejlődik magasabbra és most már a tudat fokozása is tudatos funkcióvá vált. Korunk spirituális eszménye: mindent tudatosítani, ami bennünk, velünk vagy körülöttünk a világban, a természetben végbemegy. Aki erre az útra rááll és képes igazán objektív lenni gondolataiban, annak nem is kell túlságosan széles körű okkult olvasottság, pusztán az alapvető ismeretek tudása. És mikor egyre éberebben figyeli a vele s körülötte történteket és elfogulatlanul szemlélődik fölötte, minden erőszakolás nélkül „átadja magát annak, ami benne gondolkozik”, akár aránylag rövid idő, talán hónapok, vagy egy-két év múlva azt fogja észlelni, hogy a világ megváltozott körülötte, illetőleg egészen másként látja a világot, mint eddig. A tudatos szemlélet új szempontokat nyit ki előtte, amelyek mellett eddig érzéketlenül elhaladt. Akkor módja lesz saját átélésében megbizonyosodni a tanult okkult elmélet tételeinek helyességéről, és szerezni számtalan olyan ismeretanyagot, amit nem lehet könyvekből megtanulni. Nem lát bele közvetlen észleléssel a magasabb világokba, még nagyon messze van attól, hogy „beavatott” legyen; de a közvetett kapcsolat a magasabb világokkal már dolgozik benne azáltal, hogy tudatosan és következetesen keresi ezeket a kapcsolatokat, a történések és összefüggések magasabb értelmét. „Aki keres, az talál” – mondja a Biblia –, és olyan időkben, amidőn a napi élet sokszorosan megnehezült, különösen célszerű ápolni ezeket a korszerű kapcsolatokat, mert céltudatossággal és erővel töltenek el, amire ilyenkor különösen szükség van. „Aki nem törekszik fölfelé, azt alulról elsodorják.” A vallás szintén a felfelé való kapcsolódásra buzdít, de pusztán tekintélyi alapon áll és nem tud másra hivatkozni, mint a hitre.

Ez a mai tudatosodó embernek már kevés. A tudati lélek nem a világi tekintélyekben és dogmákban, hanem önmagában akarja megtalálni a kivezető utat. És meg is találja éppúgy, ahogyan még évszázadokkal ezelőtt az értelmi lélek a hit és tekintély eszközeivel találta meg a neki megfelelő utat.

De ami egy korban jó volt, az a másik, fejlettebb, haladottabb korban már nem jó, vagyis mindig a kornak, a fejlettségi foknak megfelelő módszerekre van szükség. Ebből is kitűnik a jó és rossz relativitása. Jó az, ami adott időben az emberfejlődést előmozdítja. Rossz az, ami hátráltatja, vagy a teremtési irányt ellenkező vonalra viszi. A Jó és Rossz tehát az idő függvénye és sohasem abszolútum (a letűnt értelmi lélek tekintélyvilága morál- és jog-) tant állított össze, paragrafusokba foglalva, hogy mi jó, mi rossz, mit szabad és mit nem. Aki belenéz a XX. századba, láthatja, hogy a paragrafusok végképpen összedőltek. Az erősödő tudat odavezet, hogy mindenki magának állít fel értékskálát és minősítést. Igen veszélyes dolog kezdetben, de addig a tekintélyi kor hanyatlásban levő erői még itt vannak, és valamennyire fékeznek, amikor a tudati erők annyira kifejlődnek, hogy nincs már veszélye a káosznak. A tekintélyi elem felemészti önmagát, a lehanyatlott, elerőtlenedett átadja a vezetést az újnak, az erőtől duzzadónak.

Már részletes tárgyalásra került, hogy az emberi léleknek három fő megnyilvánulása van. Gondolkozás, érzés, akarat. Ez a hármasság az ember fizikai testén is kifejezésre jut, amelyet három részre osztanak: 1. fej (a gondolkozás súlypontja), 2. a törzs (az érzelem súlypontja), 3. végtagok, nemi szervek: az akarat súlypontja.

Amíg a tudat kizárólag a fejben székel, addig az ember racionalista-individualista-egoista irányban fejlődik és tudata a hideg észlény tudata lesz. Ha sikerül ebbe az emberi törzs (centruma a szív) jellegzetességeit is bekapcsolni, vagyis a tudati súlypontot a szív felé közelíteni anélkül, hogy a gondolkozás világos volta kárt szenvedne, akkor az önzetlen, a szociális, az áldozatkész, az univerzális szeretet felé közeledő embertípus tudatvilágának alapjai helyeződtek el.

A kettő közötti átmenet azonban igen nehéz és brutálisnak látszó (lásd a XX. század eddigi és ezutáni eseményei), mert az évezredeken át gyakorlatilag teljesen egoizmusára tudatosodott embert, aki magának élt, magának tanult, magának szerzett vagyont, nagyon nehéz arra az ellentétes vonalra átállítani tudatilag, amely vonalnak a chimaeraszerűen hangzó jelmondata, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Amíg ezt csak a vallás mondta, üres szó maradt. Most kezdik a gyakorlatba beverni – egyelőre még a gyűlölet, erőszak eszközeivel. De minden új így szokott kezdődni és aki nem felületesen nézi, hogy mi történik a világban, hanem mögéje tekint, az lehetetlen, hogy ne ismerje fel a princípiumot, amely a kezdetben vad és kegyetlen történések mögött meghúzódik, és amely a közeli és távolabbi jövőben külsőleg a legellentétesebb arculatú és előjelű tömegmozgalmakon keresztül lépésről lépésre tisztábban, szelídebben és kibontakozottabban fog megnyilatkozni. A harmadik az akarati zóna (végtagok, nemi szervek) ma még független a tudatunktól. A nemi szervek funkciója tudattalan, nem befolyásolható feltétlenül a gondolati, vagy érzelmi impulzusoktól. A végtagok funkciója szintén tudattalan, de teljesen a gondolati vagy érzelmi impulzusokkal vezérelhető.

Az igazi tudatfokozás nem a megfeszített együttműködésben intellektuális gondolatözönökön és nyakatekert elméleti bizonyításokon alapszik, mert ez csak elvezet a kívánt céltól és helytelen egyéni rögeszmék kialakítását és megerősítését eredményezi, hanem a minden spekulációt mellőző állandó, nyugodt, éber figyelem. Tehát nyugalom, éberség és figyelem, mint állandó emberi „állapot” a kívánatos és szükséges, sohasem a megfeszítettség és a túlfűtött, lázas lelkiállapot.

A tudatosodás, az út a tényleg objektív felé. Látjuk, hogy minél kevésbé úr a szellem (mentál) a lélekben, annál inkább lép előtérbe az asztrál, amely arra hajlik, ami neki örömöt, kellemeset vagy szimpatikust okoz. Objektivitás nélkül nincs igazság, igazság nélkül pedig a földi élet pokollá válik.

Ahogyan látjuk, a tudat óriási különbségeit az előbbiekben közölt példákból, és azt a hatalmas haladást, amit az emberiség a tudat fejlődése tekintetében elért, következik, hogy e téren még felmérhetetlen lehetőségek állnak az ember előtt, új, külsőleg láthatatlan asztrális szellemi érzékszervek kifejlesztésének útján, amelyek révén közvetlen, tiszta belátást szerezhet a szellem magasabb világaiba, anélkül hogy világos földi tudatát fel kellene adnia. Ma ezek elképzelhetetlenek a „józan” emberek előtt, ahogyan két évszázaddal ezelőtt a vasút, a repülőgép, a telefon vagy rádió. Csak itt már nem külső technikai eszközök feltalálásával történik haladás, hanem az ember lelkének átalakulása útján, amely sokkal magasabb tudatállapotok megszerzésére vezet.

Az első időkben az emberiségnek még képtudata volt és ez csak a fejlődés során jutott el a tárgytudathoz (színek látása, hangok hallása, ízlelés stb.). A tárgyi tudat a földhöz nőtt, mert annak anyagi vonatkozásaiból fejlődött ki. Ez finomodott lassan oda, hogy először fogalmak, majd elvont fogalmak is képezhetők általa. Ha az ember odajut, hogy fogalmai szerzésénél nem lesz érzéki észlelésekre utalva, akkor imaginatív tudatra jut, amivel már észlelheti a magasabb világokat. Még magasabb tudatállapotok (inspiratív, intuitív tudat) e világok belső lényegét is közelebb hozzák az emberhez. A magasabb tudatállapotok megszerzésére az emberfejlődés hosszú idő múlva vezet csak. Most csak egyesek juthatnak ebbe a tudatállapotba, néha rövid időre, a „beavatás” ténye folytán.

5. Reinkarnáció és karma

A földi ember embertársainak életét a születéstől a halálig képes figyelemmel kísérni, vagyis amíg fizikai testében van; hogy azelőtt, vagy azután mi történik vele, arról érzékszerveink útján nem tudunk ismereteket szerezni, csak azt látjuk, hogy a fizikai test feloszlik, ebből következtethető, hogy a halál a lét megsemmisülése. Ezen az állásponton van a csak fizikai síkon épülő materialista tudomány.

A vallások már mást mondanak. Minden vallás lényege, hogy az ember több, mint a fizikai teste és ez a többlet a halál után is él tovább egy másik, nem-anyagi világban. A mai kultúremberiség vallása, a kereszténység ugyanezt tanítja, egyben hirdeti a halál utáni felelősségre vonást a földi életben elkövetett bűnökért. A vallási álláspont tehát továbbmegy, mint a tudományos, illetőleg a materialista, mert nemcsak a fizikai testet ismeri el. „Az ember testből és lélekből áll.” Eszerint az embereket az Isten a világra küldi, egyetlen életre a legkülönbözőbb életsorsok és egyéni jellemadottságok mellett, s végül ítél fölöttük, hogy hogyan állták meg a helyüket.

A keleti vallások még tovább mennek, úgy vélik, hogy ugyanaz a lélek vagy szellem többször, sőt sokszor újjászületik a Földön, mert egy élet tapasztalatai távolról sem elegendők arra, hogy a lélek a tudatlanság (avydia) állapotából a teljes tudás és így a helyes életelvek megismerésére és gyakorlati alkalmazása magaslatára emelkedjék, ami lehetővé teszi, hogy a létszomj kialvásával a Földre való visszatérés körforgásából kilépjen.

Az újjászületés (reinkarnáció) tana igen régen még az egész emberiség közkincse volt, azokban az időkben, amikor még az ember rendelkezett a szellemi világokba való betekintés veleszületett képességével. Később, az anyagba süllyedés előrehaladásával Nyugaton kiveszett ez a hit, Keleten azonban mindvégig megmaradt. Keletről került át Nyugatra a XVIII. század végén, s itt azóta az egyházak ellenkezése ellenére eléggé ismertté vált, legalábbis intellektuális körökben. A napnyugati okkultizmus is azóta legnagyobb részben a reinkarnáció alapjára állt.

A reinkarnáció lényege az, hogy az emberfejlődés hosszú útját az egyes emberi szellemek nem egyszeri, hanem igen számos testet öltéssel csinálják végig, azaz vesznek részt benne. Az összes eddigi következtetések értelmetlenek lennének a reinkarnáció nélkül, vagyis egy-egy szellemnek csupán egyszeri testet öltésével. Hogyan lehetne akkor emberfejlődésről beszélni, amelynek kiváltója és nevelője a Föld, az anyag, de ezzel az anyaggal egy-egy szellem a hosszú fejlődési processzus alatt csak egyetlenegyszer és akkor is rövid időre tart fenn érintkezést? Csak a teljes anyagba süllyedtség kizárólagos érzéki szemlélete engedte az emberi gondolkozást ilyen irracionális irányba elsiklani, de a fejlődés szempontjából erre is szükség volt.

A gondolkozó ember életében és a környező világban mindenütt az oksági elv érvényesülését látja. Minden történésnek valami oka van, minden okozatot valami ok hozott létre. Ebből következik az a tapasztalat is, hogy minden tettnek következménye van és a következményben vagy a következmények láncolatában van meg a tett elkövetésének visszahatása a tett elkövetőjére. A visszahatás nem mindig azonnal a tett elkövetése után áll be, hanem később, vagy esetleg igen hosszú idő múlva, de feltétlenül beáll.

Az életben a figyelmes szemlélő folytonos példáit láthatja az oksági elv és a visszahatások törvénye érvényesülésének nemcsak a Természet világában, ahol leggyakrabban elég könnyen kimutatható, hanem az emberi, társadalmi és lelki életben is. Holott itt a láncolat néha olyan hosszú s ezáltal a visszahatás bekövetkezése annyi időt igényel, hogy túlmegy az egyéni életen, tehát csak a következő inkarnációban érvényesülhet. Mivel pedig az érzékeire utalt ember csak egyetlenegy inkarnáción át tudja embertársát megfigyelni, ezeket a következő inkarnációba való áttevődéseket nem tudja felértékelni és az egyéni életsors kialakulását függetlennek látja az illető cselekedeteitől. Ebből alakul ki a vélemény, hogy az ember sorsa „a véletlentől” függ, s hogy a sorsban nincs igazság. A vallás az általa képviselt isteni elvekre való tekintettel kénytelen harcba szállni ezzel az állásponttal és azt mondja, hogy az Isten az ő végtelen bölcsességével határozta meg minden teremtményének sorsát, és adott elviselésére megfelelő erőt és képességeket. Az ember nem tekintheti át Isten bölcsességét, tehát nem kritizálhatja és nem mondhatja, hogy igazságtalan.

Évszázadokkal ezelőtt az értelmi lélek tekintélyi világában ez a magyarázat még megfelelő lehetett, de ma a tudati lélek gondolkozó embere, ha megnézi embertársai életsors- és képesség- vagy moráladottságait és azokat összehasonlítja, sohasem fog meggyőződést szerezni az isteni igazságosságról, sőt éppen ellenkezőleg!

De ha az előbb fejtegetett gondolatokat bekapcsoljuk,

a) hogy az egyes emberi szellemek sűrűn visszatérnek, újjászületnek az emberfejlődés tartalma alatt (reinkarnáció) és

b) minden cselekedetnek el kell viselni a következményét, mindegy, hogy ugyanebben az inkarnációban vagy a következőkben (karma), mert mindenkihez az tér vissza, amit magából emanált,

akkor a gondolkodó ember is elismerheti, hogy lehetséges igazság az életben, és hogy sorsa a régi életének, korábbi tetteinek következménye. Jövő sorsa pedig ez utáni tetteinek minőségétől függ; és semmi nem megy veszendőbe, mert az egyik inkarnáció átélései és tapasztalatai a következő inkarnációban, mint megfelelő jó vagy rossz hajlamok és képességek nyilatkoznak meg.

Végiggondolva a reinkarnáció és karma lényegéből adódó következtetéseket, az egész élet értelmet nyer. Teljesen kiküszöbölődik a vak véletlen elbátortalanító érzete, mert véletlen nincs és igazságtalanság nem történik senkivel, mert mindenki életsorsában csak azt kapja, amit cselekedeteivel megérdemelt – pontosabban, ami régi cselekedeteiből folyó következmény: a jóból jó, a rosszból rossz. Nincs tőlem független determináltság, mert életem minden mozzanata önmagamból következik, ha sorseseményeim a múlt életem következményei. Nem kell az élet nehézségei elől cinizmusba, fatalizmusba, apátiába menekülni, vagy átadni magam a kétségbeesésnek, hiszen saját tetteim következményeit élem át, és ha helyesen reagálok, helyesen tanulok a sorseseményekből, akkor a jövőben másként fogok cselekedni, ami nem fog ilyen súlyos következményekkel járni (vagyis a megfelelő karmaszemlélet a szabad akarat helyes értékelésére vezet).

A karmaszemlélet mellett nincs értelme az irigységnek, mert amit mástól irigyelek, azt ő valami érdeméül kapta és a próba abban van, hogy mit kezd vele. Ha nekem tényleg szükségem lenne arra, a karma nekem is megadta volna. Minden, amit kész, tetszetős formában másnál látunk, összefüggéseiből kiragadva, irigységet kelthet, de nem tudhatjuk, hogy azzal az előnnyel milyen karmikus következmények vannak összekötve.

Ebből jön rá az ember, hogy miért olyan pusztító hiba a gyűlölet és bosszúállás. A gyűlölet mindig valami karmikus visszahatáskor áll fenn az ellen, aki mint eszköz a nekem kellemetlen dolgot okozta. Ha a karma törvénye szerint fogom fel a dolgot, akkor látom, hogy valami régi cselekedetem kiegyenlítéseképpen kellett azt elszenvednem, s ezzel annak következményeitől megszabadulok a továbbiakban; de ha a történt sérelemért gyűlölködni kezdek, sőt bosszút állok, akkor új karmát indítok el, amely megint vissza fog hatni rám, s mivel az emberek szeretnek kamatostul visszafizetni, egyre súlyosabb visszahatásokat kell elszenvednem.

Mindez nem jelenti, hogy szolgailag el kell tűrni minden sérelmet. Lehet és kell védekezni a külvilág behatásai ellen, de nem gyűlölettel és bosszúval, vagyis asztrális, állati indulatokkal felfűtve, mert ebből származik a folytonos karmasűrítés az oldás helyett.

Nincs olyan földi helyzet, vagyon, hírnév, hatalom, dicsőség, kényelem, nyugalom, siker – az emberek által áhított helyzetek –, amelyekből visszaélés esetén nem adódhatnának nehéz karmák. A jólét önmagam felé fordít, legközelebb azért kell szenvednem, mert mások zárkóznak el előlem. Minden pontosan visszatér: amit másoknak okoztam, azzal kell találkoznom.

Hol kezdődik a hiba, vagy a bűn? Mit tartok annak, és mit nem? Nem fontos, amit okozok, azt visszakapom. Ha a következmény kellemes nekem, nincs semmi baj; ha ellenben kellemetlen, megtanulhatom, hogy a jövőben ilyet nem célszerű másnak okozni.

Az ébrenlét és alvás kicsiben olyan, mint az élet és a halál. A különbség csak az, hogy az alvás alatt megmarad fizikai és étertestem egysége, és másnap a felébredésnél az éter révén emlékezem előző napom és életem előbbi idejére. Az addig eltelt idő cselekedetei szabják meg helyzetemet és kötelezettségeimet a felébredéssel kezdődő napra és azután. A halállal feloszlik hamarosan az étertest is, az újjászületéskor nem emlékszem előző életemre, de annak következményei állandóan kísérnek. A lényeg nem az emlékezésben van, hanem a következményben.

A lélek gondolataiban, érzelmeiben és akaratán át vizsgázik, amint ezekből tettek lesznek. „Az emberi szellem csak abban a környezetben tud élni, amelyet tetteivel teremtett magának.” Ez vonatkozik a lényre, amelyet a szellem egy-egy inkarnációra tanítóul és börtönül magának létrehoz.

Átgondolva az előbbieket nyilvánvalóvá válik, hogy a reinkarnáció és karma tana az okkultizmus legfontosabb alappillére, mert a világgal, az élettel és önmagunkkal szemben való beállítást gyökeresen megváltoztatja, és a vallások által követelt értelmetlen vak hit helyett az értelem számára hozzáférhető iránytűt ad az ember kezébe. Ha valaki egyáltalán nem tesz mást, mint a reinkarnáció és karma tana alapgondolatát beállítja mindennapi életébe és minden lelki vagy hétköznapi életmozzanatát ennek aspektusából nézi, az már rengeteget tett életszemléletének átalakítására, hogy föléemelkedjék a külső körülménynek, a mai kornak legjobban megfelelő módon. Tulajdonképpen itt kell kezdenünk önmagunk okkult nevelését és a többi követelményt – mert végtelenül sok van –, erre az alapra helyezkedve kell lassanként megpróbálni teljesíteni; és erre a célra a reinkarnáció és karma tana egyszerűségénél és könnyen érthetőségénél fogva nagyon alkalmas. Alkalmas arra, hogy mindennapi elgondolkodás tárgyául szolgáljon mindig más és más kiindulópont alapján, amit az élet eseményei szolgáltatnak.

Hogyan lehetséges az – kérdezhetné valaki –, hogy ennyire fontos kérdés a múlt századig rejtve maradhatott a Nyugat előtt, akár vallási, akár okkultisztikai szempontból. Ezen gondolaton át ismét bele lehet tekinteni a már érintett „korszerűség” kérdésébe. Az utolsó évezredekben az emberiség legnagyobb fokú anyagba süllyesztése volt a felső cél és ebben a szellemileg „sötét” korszakban (Kali-Yuga) – Krisztus előtt 3101-től Krisztus után 1899-ig – a Földre kellett irányítani az emberiség tekintetét, tehát nem lehetett éppen az élenjáró fehér emberiségnek olyan tant hirdetni, amely közérthető, világos logikájával a szellemi felé fordíthatja vissza az emberi gondolkodást, még mielőtt a teljes anyagba süllyedési processzus és ezáltal a világos földi intellektus kifejlődhetett volna. Ezért kellett a reinkarnáció és karma gondolatának lassan kivesznie a nyugati népek vallásaiból és még az okkultizmusból is, ezért nem beszélt erről nyilvánosan Krisztus sem, és így nincs benne a Bibliában (de ugyanakkor az ellenkezője sincs kimondva, tehát a reinkarnáció és karma elvének elfogadása semmit sem változtat a Biblia tanain), és mivel nincs benne a Bibliában, nem kerülhetett bele az ortodox tekintélyi alapon álló középkor okkultizmusába sem.

Amikor a Kali-Yuga már a vége felé közeledett, a reinkarnáció és karma tana megtalálta az utat Nyugatra, legalábbis az okkult iskolákon át. S az utolsó évezredek okkult titkai, amelyeket féltve őriztek és adtak át generációról generációra, a kevés számú kiválasztottak értelmükben és jelentésükben egyszerre sokszorosan felerősödtek és így hozzáférhetőbb, könnyebben érthetővé vált tartalmukkal kiléphettek a nyilvánosság elé.

A keresztény vallások konzervativizmusa következtében ez a gondolat még nem nyert tért a szélesebb rétegekben, és a szellem tagadó tudomány és a napi sajtó sem alkalmas annak terjesztésére. Az egyházak nem robbanthatják fel azt az épületet, amelyet dogmákból emeltek maguknak, és így a maradiság fellegvárai lettek. A hívők pedig a középkori tekintélyi szemlélet maradványaképpen még mindig azt hiszik, nem szabad gondolkodni a vallás ügykörébe tartozó kérdések felett. Nem hajlandók észrevenni, hogy ennek a kora elmúlt, az emberi tudat közben fejlődött és ma már nemcsak joga, de feladata is gondolkodni, ezért ma már ezt várják tőle a szellemi világok, nem pedig a jámbor bárgyúságot, mert azzal nem lehet előbbre vinni a fejlődést. (Újabb példa arra, hogy minden csak a maga korában, a maga idején jó, előbb vagy utána rossz.)

A reinkarnáció és karma elve alapján látjuk a lehetőségét annak, hogy egy és ugyanazon szellem az emberfejlődés processzusán át a legkülönbözőbb időpontokban a legváltozatosabb földi sorsokban és hivatásokban inkarnálódjék, hol mint férfi, hol mint nő, s ezáltal, amit az anyag a fejlődés különböző fokain nyújtani képes, szellemi fejlődésének céljaira kihasználhassa. A sokszori visszatérés megadja a lehetőségeket, az összesen végighúzódó karma pedig állandóan prezentálja tetteinek következményeit. Ebbe az összjátékba beletekintve mindenki megértheti, hogy ezzel a módszerrel lehet tökéletes munkát végezni az emberfejlődés terén, s a reinkarnáció és karma ténye önmagában biztosíték ebben a tekintetben.

Az emberiségnek lassan meg kell értenie és átélnie, hogy semmi sem véletlen, hanem saját múltjuk beszél hozzájuk jelenlegi életük eseményeiben. Az ember tele van vágyakkal és reményekkel földi életsorsa alakulását illetően, de elsősorban a karma teljesedik, a múltban véghezvitt (vagy elmulasztott) tettek következménye. Ha a vágy nagyon tartós és kemény az akarat, érvényre juthatnak ezek is az életben és újabb karmát okoznak, jót vagy rosszat, aszerint, hogy milyen gondolatokra és érzésekre, akaratra és cselekedetekre vittek bennünket.

Itt van a karma és a szabad akarat összefüggése. A „szellem szabadságából” folyik, hogy saját földi inkarnációja számára vállalja a karmát és ugyanennek a földi inkarnációban az alacsonyabb léttagozatok börtönébe zárt szellemnek „szabad akaratától” függ, hogy hogyan teljesíti a karmát, amint az életben találkozik vele: a Sors eseményeiben. A szellem (mentál), amikor a Földtől független, tehát exkarnációban, vagy alvás közben – szellemi szempontokból ítél és vállal a minél intenzívebb fejlődés előmozdítása érdekében, tehát vállal olyan következményeket, amelyek beállása ellen azután, mint „lélek”, tehát alsóbb léttagozataiba zárt földi ember, a legélesebben tiltakozik, kétségbeesik s talán az „öngyilkosságba” menekül előle.

A karma halad rendületlenül, végig a földi életen. Ha a saját vágyaink, elképzeléseink által esetleg karmánkkal ellenkező, vagy legalábbis nem annak irányában lévő célok felé kormányozzuk életünket, akkor az amúgy is feltétlenül érvényesülő karmát esetleg sokkal nehezebb testi-lelki körülmények között kell elszenvedni, mint anélkül. Ha pedig a lelki nevelés útján a kellemetlen sorseseményeinket karmának fogjuk fel és az első pillanattól azt keressük, hogy ezt a rosszat, amit úgyis át kell élnünk, hogy lehet saját javunkra, fejlődésünkre felhasználnunk, akkor tudatosan, saját akaratunkból, áldozatosan „megyünk elébe” a karmának. Annak elviselése sokkal kevésbé lesz kellemetlen, sőt érezzük, hogy nagyobbak, többek lettünk általa belsőleg és mikor a periódus véget ér – hiszen a rosszra idővel jó következik és megfordítva – szinte szeretettel búcsúzunk a régi, helyesen kitöltött karmától és nem legyengült, hanem felfokozott lelki erőkkel és belső biztonságérzéssel lépünk új élethelyzetünkbe. Aki pedig nem ezt teszi, hanem magát szerencsétlen mártírnak képzelve kesergi és panaszkodja végig a rossz karmaperiódust, az csak fokozza szenvedéseit, és amikor elmúlik a rossz ciklus, fáradtan, legyengülten lép bele az újba: ledolgozott egy régi karmát, de abból ugyan kevés tanulságot vont le, sőt közben esetleg újabbat létesített, de azzal, hogy folyton szembeszállt sorsával és gyűlölte azt, nem tudott profitálni belőle semmit, mert „amit nem szeretünk, az nem nyilatkozhat meg előttünk”.

Aki az okkultizmus tanítványa, az nem osztozhat az átlagemberiség tudatlanságából eredő hibás felfogásokban, hiszen éppen ezért lépett az okkultizmus útjára, hogy lelkét helyesen nevelje át. Neki tudnia kell, hogy az emberhez sorsa éppen úgy hozzá tartozik, mint a bolygóhoz a pályája. Meg kell tanulnia – bármilyen nehéz ez a mai korban, amikor mindenki sorsa ellen folytat szélmalomharcot, mint valami képzelt ellenség ellen –, hogy a sorsom önmagamból ered, hozzám tartozik, „egy vagyok sorsommal” (Der Mensch und sein Schicksal sind ein. Hans Künckel). Ezen a gondolaton át, a gondolkozás erejével emelkedik felül a tanítvány a tömegemberiség naiv és primitív életszemléletén. Tudja, hogy az élet örök munka, állandó éberség, és tudatosítás, mert csak így kerülheti el jövő karmája sűrítését, jelenlegi sorsa pedig a múlt tetteinek következménye. Ezért „sorsunknak mindig igent kell mondanunk, akkor leszünk belsőleg igazán szabadok”.

Postscriptum

1. Az eddigi fejtegetések a karmának arra az általános és leggyakrabban előforduló esetére vonatkoztak, amidőn a karma a múltban véghezvitt tettek következménye (utókarma). Ritkább, kivételes esetekben a szellemi vezetés kiválaszt vagy összehoz kisebb-nagyobb embercsoportokat, akik egészen különleges körülmények között (pl. hajótörés) töltenek el együtt egy életszakaszt, amelynek tanulságai az emberiségre, vagy annak egy részére hatnak ki, vagy midőn a rendes fejlődés során valahová elérkezik. Ez a ’kikülönítés’ gyakran nem a múltban véghezvitt tettekkel áll összefüggésben, hanem a jövőre való nevelés és előkészítés céljait szolgálja kizárólag (előkarma).

2. Reinkarnáció alatt mindig emberi testben való újjászületést értünk és ez az eredeti keleti álláspont is. Csak egyes dekadens keleti iskolák beszélnek az állati testbe költözés lehetőségeiről (lélekvándorlás), ami azért lehetetlen, mert az ember legmagasabb léttagozata: a mentál, nem költözhet állati testbe anélkül, hogy azt emberivé ne alakítaná.

3. Megváltoztathatatlan-e a karma? Amikor önként vállalt áldozatokkal mintegy „elébe megyünk” karmánknak, ezáltal nemcsak másképpen teljesítjük és fokozott eredményekkel, hanem maga a karma is enyhébb formában fog megnyilvánulni.

6. A túlvilág

A mai földi ember számára az érzékkel észlelhető jelenti a világot. Minden, ami ezen túl van, annak létezését iparkodik anyagi, fizikai okokkal magyarázni, vagy egyszerűen letagadni, de mindenesetre létezését kétségbe vonni. Mindaz, ami van, de érzékeinkkel nem észlelhető, a túlvilágba – transcendentumként – tartozik. Túlvilági tehát az Isten-fogalom, a Hierarchiák, az ember halál utáni léte, valamint a tudományosan vagy „józan ésszel” meg nem magyarázható jelenségek (pl. a médiumi nyilatkozatok, telepátia, apporttünemények stb.). A szférák, a magasabb világok, szellemvilág és hasonló kifejezések, mind a túlvilágra utalnak.

Az ősi embernek olyan különleges belső érzékszervei voltak (harmadik szem), amelyek segítségével közvetlenül észlelhette a transzcendens világot, annak egyes lényeit és tényeit. Bármilyen tompa földi tudata volt is az ősembernek – és így a túlvilágról nyert benyomásai is csak tompán élhettek benne –, az bizonyos, hogy számára a túlvilág éppen oly nyilvánvaló valóság volt, mint a mai embernek a szeme elé kerülő tájkép. Mint már szó volt róla, az emberiség lassan, fokozatosan vesztette el a túlvilág észlelését, s arra most 3-4 ezer év óta, egyes kivételes személyektől eltekintve, általában képtelen. Ez hozta magával, hogy a túlvilág az ember előtt bizonyosságból meggyőződéssé, majd csak hitté halványodott és az utolsó évszázadokban a hit kételkedéssé, majd tagadássá alakult.

A múlt század közepe óta elterjedt nyilvános okkultizmus és különösen a spiritiszta jelenségek megdöntötték a fölényes, merev tagadás álláspontját. Elfogadva hivatalosan ma sincs a túlvilág, de az emberek nagy tömegei már ismét kezdik hinni létezését. A vallások mindig igyekeztek fenntartani a túlvilágba vetett hitet, de egészen más oldalról, a lélek halhatatlanságán és az Isten személyén át, azonban a vallások jelentősége az utóbbi időben ugyancsak megcsappant. Mégis, mivel a materialista tudomány nem tudta sem a teremtés, sem a halál kérdését elfogadhatóan tisztázni, a túlvilág és az Isten-fogalom nem veszett ki a százmilliók lelkéből, legfeljebb deformálódott az idők folyamán.

Ami az Isten-fogalmat illeti, az ősi tisztánlátás bizonyos fokán állott emberek mindig lényeket láttak, többet, sokat, akikről tudták, hogy az emberiség irányítói, vezetői. Ezért minden régi vallás többistenhiten alapul. Amikor az ősi tisztánlátás kiveszett (pl. a zsidóknál) az istenhit náluk egy személyre, az Istenre koncentrálódik, s azt a Hierarchiát, aki pl. Mózesnek megjelent, azonosították ezzel az egy Istennel. A kereszténység a zsidó vallásból nőtt ki, s így abban is az egyistenhit vált alapjává, de nem eredeti ortodox zsidó formájában, hanem abban, hogy az egy Istenben három személy van: Atya-Fiú-Szentlélek, vagyis a teremtő akarat, az univerzális szeretet, végtelen bölcsesség, megvilágosodás personifikációi, vagyis az emberi lélek hármas funkciójának: akarat-érzelem-értelem isteni tökéletességű másai. A háromszemélyű ’konstrukció’ azonban nehezen volt megérthető és magyarázható, ezért úgy tanították, hogy ez „hitünk nagy titka”.

Az okkultizmus iskoláinak többsége Nyugaton is elveti a személyes Isten-fogalmat és azt tanítja, hogy a régi és új látók (beavatottak) által szellemi látással észlelt magasrendű szellemi lények (Hierarchiák) az emberiség vezetői, tehát ezek látják el azokat a ’funkciókat’, amelyeket az Istennek tulajdonítanak. Mégpedig a Hierarchiák legalacsonyabb kategóriája foglalkozik az egyes emberrel (az Angelos, a vallás közhasználatú kifejezése szerint: őrangyal), a többi mind nagyobb embercsoportokkal, illetőleg az egész emberiséggel. A személyes Isten-fogalom hívei az Istent a Hierarchiák fölé állítják, akiből minden teremtés és világrend kiindult. De hogyan képzelhető el, hogy az Isten foglalkozzék a Földön azonos időpontban élő több mint kétmilliárd ember imáival és összes sorsmozzanataival, amikor már a hozzánk közelálló Hierarchiáknak is a legalsó rétege tud csak az egyes emberek földi-anyagi-hétköznapi életgondjainak megértéséhez valamennyire is közel jutni, azokat megérteni? Hiszen okkult források szerint saját halottaink néhány évvel vagy évtizeddel haláluk után egészen elvesztik érdeklődésüket, sőt megértő képességüket a földi ember anyagi és karrierproblémái iránt, pedig ők maguk is ilyen problémákban eltöltött életet éltek végig a Földön, de most magasabb rendű környezetükben, annak csak szellemi vonatkozásai iránt érdeklődnek. Lehet ezen csodálkozni, mikor azt tapasztaljuk, hogy emberek, akikkel együtt élünk ugyanabban a városban, ha kivándorolnak a tengerentúlra, rövid hónapok vagy egy-két év alatt teljesen megváltoznak, és leveleik úgy hangoznak, mintha nem is éltek volna itt évtizedeket.

Mindezek előrebocsátása után a gondolkozni akaró ember meg kell hogy értse, hogy a személyes Isten-fogalom elképzelhetetlen konstrukció, hogy azok az imák, amelyeket az emberiség saját kis személyes ügyeiben Istenhez intéz, legfeljebb csak az illető Angelosához jutnak el, mert feljebb meg sem értik azokat. A mai embernek tehát kb. a saját Angelosa az Isten.

A mai emberiség részben abban a hitben él, hogy a világ sorsát intéző egyetlen lény intézi az ő személyes sorsügyeit és közvetlenül hozzá fordulhat imáival. Az emberiség másik része – kiindulva a naiv realizmus azon tételéből, hogy „csak azt hiszem, amit látok” – az istentagadás álláspontjára helyezkedik és minden logikát megcsúfoló módon úgy véli, hogy a Kozmosz, a Föld annak összes élőlényeivel és a gondolkozó, érző, akaró, szenvedő emberiségével „önmagából”, a „fejlődés során” jött létre. Hogyan jöhetne létre akárcsak egy gőzgép is a Földön „önmagától”, konstruktőr nélkül? Itt nem Isten, illetőleg a szellemi világ létezését kell bizonyítani, mert erre óriási irodalom áll rendelkezésre, és akiknek még ezt is bizonyítani kell, annak nem az okkult tudományokba való bevezetésre van szüksége.

Az okkultizmus szerint a Hierarchiák látják el azokat a feladatokat, amelyeket az emberek általában Istenre ruháznak. A Hierarchiákról az 1. (Teremtés) részben már szó volt eredetüket illetően, valamint szó volt arról is, hogy a Megnyilvánulás a szellemi világ fejlődését célozza és így az egész Teremtés – a Hierarchiákat is beleértve –fejlődésnek van alávetve, mint a teremtmény pl. az ember. Végeredményben a Megnyilvánulás célját szolgáló idea megvalósítói mindketten, úgy a teremtő és a teremtést szabályozó Hierarchiák, mint az inkarnált szellemek: az emberek. A középkorvégi és újkoreleji nagy keresztény misztikusok (Meister Eckhart, Johannes Tauler és társaik) helyesen látták meg az isteni és emberi világok egymásra utaltságát.

A magas világok közvetlen látásától már régóta megfosztott emberiség tömegei azonban – a középkor különös sötétségében – egészen más fogalmat alkottak maguknak az isteni és földi világról. A korra jellemzően az isteni világokat teljesen tökéletesnek és végtelenül hatalmasnak vélték, azokról csak szuperlatívuszokban beszéltek, az emberi világot pedig kizárólag nyomorult, bűnös, jelentéktelen, teljesen az Isten kezében lévő teremtménynek állították be. Végül is az ember akkori, vagy mai fejlettségi fokához viszonyítva az isteni világok okkal magasabb rendűek, tehát a beállítás helyes lehet, csak ott volt a hiba – és itt van ma is –, hogy az emberiség misszióját nem jelölték meg, és ezzel az emberekben azt a hitet keltették, hogy ők kevéssel többek az isteni játékszereknél és létük vagy nemlétük az Isten létét egyáltalában nem érinti. Midőn az okkultizmus legnagyobb iskolái ma már pontosan rámutatnak az ember szerepére és jelentőségére, akkor az emberi és isteni világok viszonyát tisztázzák és ezzel az egyes emberek magatartását is biztosabbá és tudatosabbá tehetik.

Tudjuk, hogy a Megnyilvánulás, a Teremtés bizonyos cél elérése érdekében történt (a mi esetünkben azért, hogy az embert a szabadság és szeretet szellemévé alakítsák és ezzel gazdagodjék a Kozmosz). E célra a magas lények áldozatából létrejött és megfelelő formákba sűrűsödött az anyag, azon belül teremtmények inkarnálódtak és a Hierarchiák vezetése alatt fejlődtek és tudatra ébredtek. Eddig még csak az isteni világok erőfeszítése működött, hogy a Földet és az embereket abba a helyzetbe hozzák, hogy végrehajtassák a gyakorlatban azt, ami a Kozmoszban még csak megvalósítandó idea. Ezt pedig csak az emberiség – mégpedig csak saját áldozatos vállalásával – valósíthatja meg az anyagban.

Az isteni világoknak mérhetetlen hatalmuk van: világokat teremthetnek és semmisíthetnek meg, de nincs hatalmuk arra, hogy egyetlen embert mássá tegyenek, mint amilyenné az illető fejlesztette magát. Meghatározhatják az ember sorsát, annak eseményein át, tapasztalatszerzéssel nevelhetik, de nem avatkozhatnak bele elhatározásaiba, máskülönben az emberből nem fejlődhetik ki a szabadság szelleme. Szabadságát tehát nem korlátozhatják. Idáig az ember még a Hierarchiák áldozatából és gondoskodásából fejlődött főleg és most tudatának kellő fokára jutván, a Hierarchiák várják, hogy mit tanulhatnak az embertől. Ha az ember nem azt az utat követi, amire beállították, hanem arról letér, pl. elmerül az anyagi örömökben stb., a teremtés hiábavaló volt és a terv megbukott. Mert hogy az új terv, idea (ennek okkult fedőneve: Michael vagy Szt. Mihály) jó-e, az attól függ, hogy keresztülvihető-e az anyagi létben. Ezt csak az emberiség viheti keresztül. Az erre való felkészülést jelenti az a rengeteg gond, baj, fájdalom, szenvedés, halál, betegség, amely az emberiség útját kíséri. A feladat igen nehéz, de mérhetetlen, grandiózus, s ennek tudatában az ember ismét másképpen nézheti relációját az isteni világokkal. Fokozott felelősséggel, fokozott tudatossággal és fokozott önfeláldozással. Ma, amikor mindez még nem tudatosodott a világban élő százmilliók lelkében, akik nagy része az anyag felé orientálódik és abban akarja kiélni magát, másik része pedig azt hiszi, hogy puszta templombajárással és litániamondással vagy olvasómorzsolgatással „Istennek tetsző” életet él, akkor minden egyes személyen sok múlik, aki ebben az általános tudatlanságban a szellemi felvilágosítás és tudatosítás hálátlan, sőt nem is veszélytelen munkáját végzi. Már elmúlt a középkor, az ember felserdült, tehát tudnia és tudatosodnia kell. Nem lehet többé a gólya- vagy a Mikulás-mesével traktálni, ahogyan az eddig történt.

Ahogyan a teremtés először a magas szellemi szférákban mint idea jelentkezett és hatolt mind lejjebb a félanyagi, majd anyagi síkra, úgy testbe öltözött lények szellemi produktumai ugyanezen az úton, vagyis a félanyagin át haladnak. Az ideák tehát megfigyelhetők az éteri és asztrálsíkon, valamint a mentálsíkon is, mindenütt az illető síknak megfelelő formában és tartalommal. Minden ideának tehát, amely akár a Hierarchiák világából származik, akár az emberi világból, megvan a maga „képe” az étersíkon és az asztrálsíkon is. Miután minden gondolat (idea) az étersíkon, vagyis az elemi világban külön élettel bíró lénynek látszik, azt mondhatjuk, hogy minden gondolatunkkal lényeket teremtünk az elemi világban. Ezeket a „lényeket” a gondolat ereje táplálja és a gondolat ismétlődése tartja életben. A gondolat útján létrehozott – kylchorizált – elemi lény hatást fejt ki és visszahat elgondolójára. Ha azonban a gondolat nem ismétlődik, lassan erejét veszti és elhal, felszívódik az éteri világban, ahol megtalálható mint emlék, de már hatástalan (Akasha-kép).

Minden ember egyetlen élet alatt számtalan „lényt” termel gondolataival és erősít meg állandóan kedvenc gondolatmenetei ismétlésével, amelyek azután felerősödve visszahullanak rá és lényegüknek megfelelő újabb gondolatokra késztetik. Az ember tehát körül van véve az önmaga és embertársai által gyártott elemi lények tömegével és esetleg rabszolgája lehet befolyásuknak. Helyesen állapítja meg a Biblia: „ahogyan az ember gondolkozik, olyan”. Ebből az következik, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy az ember mit gondol, holott az emberek – legalább a XX. századig – csak a tetteket vették komolyan, a gondolatokat nem. Pedig a gondolat okkult szempontból a tettel majdnem egyenértékűnek vehető, és ezért az ember nemcsak tetteiért, hanem gondolataiért, érzelmeiért és akaratáért egyaránt felelős. Pl. minden gyűlölet, gondolat nemcsak az ellen irányul, aki ellen elgondolták, hanem erősíti a gyűlölet elemi lényeinek erejét, s ezzel a többi embernek gyűlölettel való inficiálódását mozdítja elő. Az ember tehát nemcsak a társas életben való működésével hat ki az emberiségre, hanem önmagával, gondolatai ’minéműségén’ át is. Helyesen szokták mondani pl. hogy „annak a társaságnak igen rossz atmoszférája van”, vagyis tagjainak általában rossz lelki nívója érezhetően rossz befolyást okoz a semleges külső személyekre is. Az okkultizmus elítéli az embereknek azt a kedvenc tulajdonságát, hogyha csak tehetik, gondolataikat szabadon hagyják csapongani, s ezzel a körülöttük vibráló elemi erők befolyásának teszik ki magukat. A gondolatok állandó kézben tartása, tudatos kontrollja a kívánatos, amit az emberek általában fárasztónak és kellemetlennek tartanak.

Az elemi világnak az említetteken kívül állandó lényei a tűz-, föld-, levegő- és vízlények. (Középkori neveiken: salamanderek, manók, silphek és undünék.) A természet anyagi részének építői a Hierarchiák előretolt észlelhető és kivitelező faktorai az éteri világnak. Az éteri világ egyben a teremtés egész történetének rögzítője, amelyben magasabb látással az egész múlt apró részletekig felderíthető, bármilyen régi korba visszamenőleg (Akasha-krónika).

Ahogyan az ember relációban van az elemi lényekkel az előbb tárgyalt módon, ugyanúgy kapcsolatban van az asztrál sík lényeivel is, és saját beállítottságától függ, hogy a magasabbakkal vagy az alacsonyabb rendűekkel-e inkább. A vad érzékiség és a magas művészet az asztrál síkról nyeri rendszerint az alapanyagát.

A Hierarchiák a szellemi világok lényei, de alacsonyabb léttagozatokat is felvesznek (asztrált, éterit, csak éppen fizikai testet nem), tehát az emberrel nemcsak a mentál, hanem a félanyagi síkokon is érintkezést vehetnek fel éppúgy, mint az elemi világ lényei – az elementálok vagy az asztrállények. Az ember mai fejlődési fokán elvesztette képességét e kapcsolat érzékelésére, s így a transzcendens lények „sugallatát” nehezen, gátoltan és akkor is tudattalanul fogja fel s azt hiszi, saját gondolatai és érzései. Sajnálatosképpen az embernek ma még az alacsonyabb rendű, gonosz impulzusokra nagyobb a befogadó képessége, mint a magasabb rendűre. Az ember tehát jó és rossz sugalmazások özönébe van beállítva, de tőle függ, hogy melyikre hallgat.

A régi korokban az ember és a Hierarchiák kapcsolata is intenzívebb volt, egyrészt mert a régi ember, a homo magus belelátott a magasabb világokba, másrészt a Hierarchiák legalsó kategóriái az akkori, sokkal puhább anyagi testbe még inkarnálódhattak, vagy legalábbis körülvehették azt, vagyis inkorporálódhattak (lásd asztrál a húsevő növényeknél, éter a kristályoknál), és így az emberek között is élhettek (Avatarok). Ez ma lehetetlen, mert ily módon nem fejlődhetne az ember a szabadság szellemévé.

Az emberi szellemnek egy-egy inkarnációja bizonyos idő múlva véget ér. Bekövetkezik a halál, a fizikai test elvesztése és az ember ezáltal a transzcendens világok lakója lesz. A Földön a halál „pillanatának” beállásáról beszélnek, holott a halál folyamatnak tekinthető. Először a fizikai test válik le, s ezzel az emberi lélek három tagozata: az éter, asztrál és mentál felszabadul. Ezután kezdetét veszi az éter, majd az asztrál feloszlása. Az ember végigtekinti életét, tetteit azoknak gondolatain és érzésein át, akikkel az életben kapcsolata volt, akiknek szóval, cselekedettel bármit okozott. Elvesztvén fizikai testét, mint lelki lény éli át az utolsó inkarnációjának összes mozzanatát és pontosan látja mit tett helyesen, mit hibázott. Hibáinak jóvátétele végett vállal új inkarnációt, mert fejlődni és jóvátenni az emberi szellemnek csak a földi életben lehetséges.

Már szó volt arról, hogy az ember a túlvilágon szellemi szempontok szerint ítél és bármilyen áldozatos életet hajlandó vállalni, hogy hibáit jóvátegye. Így jönnek létre reinkarnációk súlyos karmákkal. A reinkarnációkor azonban a szellem elveszti tudatát, mint csecsemő születik meg, lassan nő bele a Földbe és rendszerint nem tudja teljesíteni azt, amit a túlvilágon vállalt. Még mindig jobbik eset, mintha a meglevők feloldása helyett újabb súlyos karmákat köt a jövőre. Az ember a Földről földi szempontok szerint nézi a dolgokat, és ez a szemlélet általában pontosan ellenkezője szokott lenni a szelleminek. A Földön a siker, a boldogság, kényelem, hatalom, a kedvelt és kívánt dolgok, a szellemi szempontjából pedig az áldozat, lemondás, szenvedés, önfeláldozás, munka, mert fejlesztik a lelket és oldják a karmát.

Az ember azonban nemcsak a halál után – exkarnációban – tagja a szellemi világnak, mert minden nap elalváskor az emberi mentál és asztrál kb. ugyanazokban a túlvilági szférákban van, ahol első időkben a halál után lenni szokott. Az ember tehát az inkarnáció alatt sem szűnik meg kozmikus lény maradni, mert csak a túlvilágban gyűjtött erőkkel képes nehéz földi életét napról napra továbbvinni.

Milyen időközben jön vissza a szellem a Földre? – szokták kérdezni és a kérdésre igen nehéz válaszolni, mert a legkülönbözőbb eseteket találták azok a beavatottak, akik ezt a kérdést kutatták a magasabb világokban. Néhány évtizedtől néhány évszázadig, sőt ezeken is innen és túl, az egyéni adottságoknak megfelelő időközökben történik a reinkarnáció. Vannak idők, amikor ezek a reinkarnációs intervallumok általában összeszűkülnek, a halottak gyorsabban reinkarnálódnak, és ilyenkor a Föld népessége erős ütemben szaporodni kezd (mint pl. a XIX. és a XX. században), hogy minél több ember élhesse át valamely fontos kor tapasztalatait. Azután megint széthúzódnak az intervallumok és a világ népessége csökken. (Ez várható a következő századokban.)

A földi emberre a halottak is fontos hatással vannak „sugalmazásaikkal” és a Föld történelmi és politikai alakulásaiban is szerepük van a halottak segítő vagy ellenséges, szerető vagy gyűlölködő lelki impulzusainak (addig, amíg a halott, mint „lélek” legalábbis az asztráltest birtokában van). Elpusztítással, kivégzéssel tehát nem mindig lehet az ellenségtől megszabadulni. A halott így csak „észrevétlenül sugalmazhat”, az élő ember gondolatát azonban a halott közvetlenül és tudatosan átveheti. Mivel az anyagon túli világban tér nincs, kétszeresen igaz az az okkult mondás, hogy „ha a halottra gondolunk, az mellettünk áll”. De mint már említés történt róla, minél hosszabb ideig tartózkodik a halott a túlvilágon, annál inkább a szellemi tartalmú gondolatok iránt érdeklődik, a lelki tartalmak kevésbé érdekessé válnak számára, az anyagi tartalmak pedig vagy érdektelenek, vagy egyenesen érthetetlenek.

A halott érzését az élővel szemben a halál időpontjában fennállott érzések determinálják. Ezen az exkarnáció alatt semmiképpen sem lehet változtatni, csak majd a következő inkarnációban.

Végül felmerül a kérdés, mi a helyzet az imával? Az ima az inkarnált ember gondolat-projekciója a szellemi világba. A mai ember imája főleg valami kérés, elsősorban anyagi természetű. Az ima mint kapcsolódás a szellemi világ felé, feltétlenül jó hatású, de konkrét kérés ’megformulázása’ már kevésbé. A kívánság ugyanis vagy megfelel a karmának és akkor teljesíthető, sőt esetleg amúgy is teljesedni fog, vagy ellentétes vele és akkor nem teljesülhet, vagy teljesülés esetén még nehezebbé teszi a maga útján továbbhaladó karma törvényeinek vállalását. Ezért óvatosnak kell lenni az imába foglalt konkrét kérésekkel. Az egyetlen mindig helyes ima: elegendő lelkierőért fohászkodni a karma megfelelő elviselésére, valamint bajban levő, más személyekért, azok megkönnyítéséért imádkozni (konkrét kérés nélkül). Aki az eddig tárgyalt gondolatmeneteket megértette, az ezt is természetesnek fogja találni.

7. Az ellentéterők

Az eddig tárgyalt részekben kifejtésre jutott, hogy a teremtés valamely új ideának az alacsonyabb síkokon való gyakorlati keresztülvitele célját szolgáló konstrukció, és ennek a keresztülvitelnek érdekében dolgoznak a Hierarchiák minden cselekedetükkel. Az ember avégből teremtetett, hogy a szabadság és szeretet szelleme legyen. A cél hosszú fejlődési úton érhető csak el és ezen halad az ember a Hierarchiák vezetése alatt, akik maguk is haladnak és fejlődnek azáltal, hogy az embert vezetik. A fejlődés állandó. Nyilvánvaló, hogy valamilyen régebbi fejlődési fok kevésbé tökéletes, mint a későbbi. Ha tehát valamely lény – bármilyen kiváló legyen is – nem fejlődik tovább, vagyis bizonyos fokon megáll a fejlődésében, akkor a többiekhez viszonyítva, akik tovább is fejlődtek, tökéletlen, visszamaradott lesz. Ezzel lép fel a „rossz”, vagy „gonosz” fogalma. A jó és rossz tehát relatívum, az idő függvénye. Önmagában semmi sem rossz, hanem a fejlettségi fok követelményeihez való viszony tesz bármit jóvá, vagy rosszá. Rossz mindaz, ami elmaradt korától, de rossz lehet az is, ami messze megelőzi korát. A szellemi lények, a Hierarchiák, azáltal válhatnak általunk „gonosznak” nevezett erők kisugárzóivá, ha a fejlődésben megállnak, visszamaradnak. Ennek folytán elavult szempontból nézik a fejlődést, másrészt a fejlődéssel velejáró eredményeket készen akarják átadni az arra még nem érett, belsőleg fel nem készült lényeknek.

Ez az ellentéterők létrejöttének és hatásának lényege, amin keveset változtat, hogy az ellentét szellemei saját hibájukból elmaradt lények (ahogyan pl. a Biblia az angyalok, Hierarchiák bukásáról beszél és ehhez hasonlóan számos okkult iskola is), vagy pedig hogy áldozatot vállaltak azzal, hogy lemondtak a fejlődésről, ahogyan egyes nyugati okkult iskolák mondják, megteremtvén ezzel a rosszat és így a jó és rossz közötti választás lehetőségét az ember számára. A rossz létezése nélkül nem lehetne az ember a szabadság szelleme, mert a szabadság csak úgy jöhet létre, ha az embernek nem befolyásolt választási lehetősége van a különböző utak között. Ennek viszont előfeltétele,

a) hogy az ember ne álljon közvetlen kapcsolatban az őt kifejleszteni akaró isteni erőkkel, mert akkor természetszerűleg azokat fogja követni, nincs mi között választania és

b) meg kellett teremteni a gonoszt azáltal, hogy az egyes Hierarchiák egyes csoportjai visszamaradtak fejlődésükben, és így az emberiséget az isteni fejlődési tervben meghatározott útról letéríteni törekszenek.

A keresztény egyházak a jó és rossz, az isteni és ördögi princípiumok polaritását hirdetik, ami merev kategorizálást tett lehetővé, mintegy kódexbe lehetett foglalni, hogy mi a jó és mi a rossz. Ahogyan az emberiség tudata mindjobban fejlődött és világosabbá vált, a modern okkult iskolák rájöttek, hogy az ellentétlények működése nem ilyen egyszerűen megállapítható, hanem minden egyes cselekedetet két ellentétes szempontból kell vizsgálnunk, hogy annak helyes, vagy helytelen voltát megközelíthessük.

Az emberi lélek „tétlenségi, tehetetlenségi ereje” (vis inertiae) a kényelmeshez, kellemeshez, megszokotthoz tapadása az isteni fejlődési útnak egy ellenállása, ellenszegülése vele szemben, vagyis „a gonosz” manifesztációja. Minden, ami nem korszerű, ami elavult, ami a régihez való ragaszkodás, az egyre inkább a Gonosz, az Ördög birodalmába tartozik. Mindnyájunk lelkében megvan a lustaság, a kényelem, a megrögződöttség szeretete és ezen át hat ránk a Gonosz (Ahriman).

Ez csak az egyik oldal. A másik oldal ott nyilvánul meg, amidőn a Gonosz kész eredményekben akar részesíteni, amire még nem értünk meg, amelyekért még sok tanuláson, tapasztaláson kell átmennünk, hogy ezeket az emberiség birtokába vehesse. Ez a Gonosz másik arca: az elébe vágó, az elsiető. Mindnyájan szeretjük, ha könnyűszerrel, kínlódás, küzdelem nélkül valamilyen előnyhöz jutunk, vagy azt ígérik, kilátásba helyezik számunkra. És mivel szeretjük, vágyunk is rá és ezen át hathat a Gonosz a másik oldalról (Lucifer).

Ez a Gonosz két arca a konzervatív és a forradalmár, az anyagi világba süllyedt és a földtől teljesen elrugaszkodott, a hamis szent. Az egyik inkább a gondolkozáson, a másik inkább az érzéseken át hat, de mindig kéz a kézben dolgozik együtt az egyik pólus a másikkal. Mindkét pólus bennünk van, tehát állandóan belőlünk hat. Ebből következik, hogy az emberi fejlődés mai fokon, amidőn még egyáltalán nem vagyunk tökéletesek, minden önmagunktól kiinduló gondolat vagy terv, ha az első látásra a legönzetlenebb, legszociálisabb, legemberiesebb is, az idők folyamán a gyakorlatban való keresztülvitel ütközései közben vagy luciferivé, vagy ahrimánivá fog válni. Minden legcsekélyebb letérés az isteni fejlődés útjáról vagy az egyik, vagy a másik ellentét pólus felé visz. Mindkét pólus benne van minden emberben. Lehet, hogy egyikben inkább az egyik, a másikban a másik erősebb. Vagy életének egyik szakában az egyik erősebb, majd később a másik, vagy egyik vonatkozásban az egyik, a másikban a másik uralkodó, de mindig ott van mindkettő. És ugyanígy van ez az egész emberiséggel is.

Mikor az emberiség valamilyen irányzatot sok nehézség után magáévá tett, ebben egyre jobban megkövesedik, mindent formákra kitaposott utakra épít, vagyis elahrimanizálódik és ezzel berekeszti útját fejlődési lehetőségeinek. Lassan minden eleven tartalom kifolyik a keretekből és csak azok üres, merev váza marad meg. Az eleven, szomjas lélek valami mást kíván, valami újat, de azt az egyre jobbá megmerevülő formavilág nem engedi érvényre jutni. Egyre erősödik tehát a vágy az új iránt és egyre fokozódnak a kívánalmak. Lassan egyre tudatosabban és pontosabban fogalmazódnak meg a milliók lelkében bujkáló vágyak. Ezek a vágyak a Kor szellemének szavát jelentik és azzal, hogy az előző, még mindig hatalmon lévő kor azokat nem engedi érvényesülni, mind jobban radikalizálódnak, célkitűzéseikben mind messzebbmenők lesznek. Már mindent meg akarnak reformálni az egyéb élet- és társadalom-berendezésben, rendszerint tudatosan, vagy tudattalanul valami magasztos kinyilatkoztatásból kiindulva, s amely eszmék követésére talán csak évezredek múlva érik meg az emberiség, ők már évek alatt mindent megvalósítva akarnak látni a gyakorlatban. Ezzel az eredetileg helyes gondolat elluciferizálódik, rengeteg bajt, szenvedést okoz midőn az új gondolat erőszakkal hatalomra jut, és a végén már mindenki konszolidálódásra, nyugalomra, konzervativizmusra vágyódik a reformok tömegéből – és ez uralomra jutva ismét csak Ahrimanba vezet. A ciklus befejeződött, de közben mégis történt valami haladás.

Amiről itt szó volt, mint a Gonosz két arcáról, az az emberiség fejlődésének vonala is. Végigmenve a gondolatmeneten látható, hogy az egyik (Lucifer) az előrevivő, dinamikus, a pozitív, a másik (Ahriman) a megemésztő, megkövesítő, negatív pólusa a Gonosznak. Mivel az ember még nagyon is tökéletlen, ki van zárva, hogy akár az egyes ember, akár az emberiség középen, a keskeny, de egyedül helyes isteni úton haladjon, hanem hol Ahrimanba, hol Luciferbe merül és folyton a kettő között cikázik. Már az is nagy dolog, ha sikerül a kilengéseket csökkenteni, de nem is lehet várni, hogy az ember az isteni „nyílegyenes ösvényen” haladjon. Azt sem lehet mondani, hogy a kilengések csökkenő tendenciájúak lennének. Egy-egy időszakban már mindjobban csökkenni látszanak, azután új probléma merül fel, amely ismét vadul erőszakos kilengéseket okoz, hol egyik, hol másik irányba. Mivel minden emberben benne van a Gonosz mindkét arca, minden új ideát rendkívül könnyű az emberiség előtt ügyes fordulatokkal népszerűsíteni (propaganda). Ezzel indul meg a folyamat, amiről az előbbi bekezdésben szó volt.

Az ember vágyik a számára megcsillogtatott jobb után és meg akarja valósítani, pedig még nem érett rá, még nincsenek meg benne az új megvalósításának előfeltételei. Ebből származik, hogy a vágyott új megjelenése mindig kezdetleges, brutális, véres és szenvedésteljes formában jelentkezik, midőn uralomra jutott. Kisül, hogy a régi sokkal jobb volt, mint az új és próbálják is visszacsinálni, de a sok baj között az új már polgárjogot nyert, lecsillapodott, megszelídült és így az emberiség közkincse lett.

De – kérdezhetné valaki – miért kell ezt ilyen bonyolultan csinálni a teremtésben? Nem lehetne lassú, állandó fejlődéssel a vetődéseket kiküszöbölni? Nem! Aki az „Ellentéterők” című részben az eddig elmondottakat figyelmesen átgondolja, az rájön, hogy a Gonosz bipolaritása élő valóság. Ez az, amit magunk körül és az életben folyton tapasztalunk és elég kár, hogy a vallások, sőt az okkult iskolák nagyobb része nem fordít elég figyelmet erre a tényre. Mivel pedig a Gonosz konzervatív, megmerevítő erői nem engedik a fejlődést állandóan érvényesülni, ezzel szükségszerűen irreálisan felfokozzák a kiéretlen „új” dinamizmusát, vagyis a vetődés elkerülhetetlen úgy az egyes ember, mint az emberiség életében. Innen ered, hogy megnyilatkozásának első fázisában az új mindig kezdetleges és kegyetlen, s csak lassan szelídül meg, válik természetessé az életben.

Ugyanezt a kérdést másik perspektívából nézve azt lehetne mondani: az „isteni úton” járó Hierarchiák legfeljebb sugalmazni tudnak az embernek, de azt nem vetíthetik be a tudatába, mert akkor befolyásolnák szabadságát. Ezért az ellentéterőkre bízzák az új eszmék végrehajtását, melyek a lélek alacsonyabb ösztöneire (aszráltest) való hivatkozással ragadják magukkal az emberiség nagy tömegeit és a legnagyobb kegyetlenséggel verik bele az emberiségbe azt az „újat”, amit saját magától kényszerítés nélkül nem akart befogadni. Aki mentáljának uralma alatt tartja az asztrált, annál nagyon nehéz a Gonosz erőinek betörnie a lélekbe. A tudatos éber ember lelke nem lehet kapu a Gonosz számára. Az ilyen embernél nincs is szükség, hogy Lucifer vigye előre a fejlődését, mert ez az ember éppen a tudatosítással és éber figyelmével önmaga viszi előre saját fejlődését. De a nagy, lomha, konvencionált, megkövesedett tömegek felkorbácsolására, továbbfejlesztésére Luciferre van szükség.

Gyakorlatilag az emberfejlődés és az egyes ember sorsának vizsgálatánál gondolkozni lehet fölötte, hogy meddig tart a Gonosz és honnan kezdődik a Jó erőinek behatása. De ez mind akadémikus kérdés. Tudjuk, hogy a jó és gonosz szellemi lények állandóan impulzálják az ember lelkét, tudatalattiját és attól, hogy a lélek mennyire fejlett, az attól függ majd, hogy hová hajlik, melyik impulzust ragadja meg. A választásért azonban felelős és ez a felelősség a karmában váltódik ki. Az ellentéterők behatásának eredménye, hogy az önálló, személyi létre jutott ember egoista emberré vált, s hogy a testi szerelem kultusza dühöng az univerzális szeretet növekedése helyett. Mindenütt, ahol korunkban régi, lejárt eszméket, vagy konstrukciókat tartanak fenn, vagy próbálnak revitalizálni, ott a Gonosz, az Ellentét erőinek működését kell látni. Az Ellentét dolgozik minden fajelméleten alapuló politikában, vallási gyűlöletek szításában, a túlzó nacionalizmusban, az emberek születésük, vagy rangjuk szerinti osztályozásában, minden terrorisztikus kényszerítésben, tekintélyi alapon való kormányzásban, az egyéni érdekeknek a társadalom érdekei elébe helyezésében, az emberi tudatosodás folyamatának megakadályozásában stb. De éppen így a Gonosz erői hatnak minden meggondolatlan, elhamarkodott lépésben a cél érdekében, az eszközök meg nem válogatásában, a jövő anyagi alapjainak rablás útján való biztosításában stb.

Mit kell tehát tenni, hogy az ember helyes magatartást tanúsítson az Ellentéthatalmak irányában? A vallások nem disztingválnak, a rossz előbb tárgyalt kétfélesége között. A vallások előírják, hogy mi a „JÓ” tehát, hogy szerintük mi Isten akarata és minden, ami ezzel ellenkező, az a „ROSSZ”. A vallások szerint tehát az egyik pólus az isteni, a másik az ördögi. Ezzel azonban nem domborodik ki eléggé a lényeg, hogy a rossz az idő függvénye, vagyis hogy az elsietés, az elébe sietés a dolgoknak éppoly rossz, mint a helyben állás, a megkövesedés. De nem lehet rossz néven venni a vallásoktól, hogy a jónak és rossznak ilyetén értelmezése mellett tartottak ki. A vallásnak egyszerű definíciót kell adnia, amelyet az európai értelmiségi ember éppúgy megért, mint a dél-amerikai öszvérhajcsár. Az előbb részletesen tárgyalt okkult (sőt itt is hozzá kell tenni: csak egyes nyugati iskolák által hirdetett) álláspont pontosan rávilágít a lényegre, de rávilágít arra is, hogy mennyire nehéz a jót és rosszat a mindennapi életben megkülönböztetni.

Állandó éberség és elfogulatlanság saját magunkkal szemben kell ahhoz, hogy az ember csak megközelítőleg is megítélhesse saját tetteit, hogy mikor mennyire szaladt bele Luciferbe és mikor mennyire Ahrimanba. Az emberiség mai fejlettségi fokán ez az állandó éberség és objektivitás még az átlagon messze felüli embertől sem várható, hát még a tömegemberek százmillióitól! Az ókori bölcsek követelménye: Nosce te ipsum (Ismerd meg önmagad) – még ma is csak követelmény maradt, még mindig nem tudjuk önmagunkat megismerni; de ez nem jelenti, hogy ebbe a helyzetbe bele kell nyugodni. A fejlődés törvénye nem enged megállást és belenyugvást. A Gonosz igazi lényegének arcába kell nézni, ha mégoly nehéz és felelősségteljes feladatok származnak ránk egyénenként.

A Gonosz előbb tárgyalt kétpólusú voltának felismerése visz lényegesen előre a Gonosz megismerésében, mert akkor megállapítván, hogy a Gonosz mindkét pólusa bennünk van, azt is megérthetjük, hogy nincs értelme a Gonosz ellen erőszakkal küzdeni, mert azzal azt esetleg csak megerősítjük lelkünknek egy olyan oldalán, ahol eddig nem is vettük számításba. Önsanyargatás, böjt, aszkézis, cingulum és a többi középkori módszer nem vezet eredményre, egyedül a tudatosítás és föléemelkedés. Amit az ember önmagáért, saját céljaira, saját elgondolásból tesz, legyen az a legmagasztosabbnak látszó is, végül mégiscsak Lucifer vagy Ahriman felé vezet. Az ember a mai tökéletlen állapotában nem képes tartósan jót cselekedni, csak akkor, ha mintegy átadja magát, telíti magát magasabb, isteni erőkkel, feláldozva személyi érdekeit, presztízsét, anyagi előnyeit, vagyis az életet helyesen felfogott áldozattá teszi. Minden ami van, ami teremtetett, magas lények áldozatából jött létre, s amikor az ember előre akarja vinni a fejlődést csak egy vonalnyival is, az áldozattal, saját személyes anyagi, világi érdekeinek minél nagyobb mértékben való háttérbe szorításával és ezt magasabb isteni célnak való önalárendeléssel teheti csak meg. Ezt a Biblia ’fejezi ki’ egész röviden és találóan: „Nem én, hanem Krisztus bennem”.

Ez a módja annak, hogy a helyes úton járjunk. Lucifert és Ahrimant nem ölhetjük meg, mert részint magunkat pusztítanánk el ezáltal, másodszor pedig szükségünk van rájuk. Ahriman nélkül nem lenne tudomány, Lucifer nélkül nem lenne művészet és mindaz, ami ebből a kettőből következik az emberiségre, vagyis a tudomány és művészet öszszessége: a kultúra. A lényeg: kézben tartani és felhasználni az ellentét erőit a magasabb cél, a szellemi fejlődés érdekében, de nem vezettetni hagyni magunkat általuk. Ez a mondat ugyanazt jelenti, mint az, hogy a mentálnak kell uralkodnia a lélek fölött, mert az ellentét az asztrálon, helyesebben az ember alsóbb léttagozatain át kerül hatalomra fölöttünk, ha nem vagyunk eléggé tudatosak (mentál) és hagyjuk. Minél nagyobb fokú a tudatosodás, annál tisztábban látja az ember a benne működő ellentétimpulzusok valódi célját, tehát módja van az impulzusokban rejlő értékes erőket ellenkező irányban a magas, isteni-szellemi célokra felhasználni.*

Ebből megint nagyon sok következik. A mentál uralma az asztrál fölött azt jelenti, hogy az ember nem tapad az asztrálimpulzusokhoz a személyes érvényesülés, a földi siker, pompa, kényelem, hatalom, jólét, élvezetek világához, vagyis mindahhoz, ami a mai ember szemében kellemessé teszi az életet. Ez a végső, súlyos konzekvencia, ami az emberfejlődés mai fokán lehetetlennek, emberfelettinek minősíthető. Elvileg nézve mindaddig, amíg az ember csak valami ilyenhez tapad, vagyis lelkében vágyat érez, utána azon a ponton ajtót nyit az elemi világból körülöttünk vibráló ellentéterőknek a behatolásra, és ebből újabb karmák kötődnek. A földihez való minden tapadás megszüntetése a lényege Buddha tanának, melyet híres Benares-i beszédében fejtett ki utolérhetetlen bölcsességgel.

Ezt az utat azonban nem járhatjuk be egyetlen inkarnáció alatt, mert ehhez még nem vagyunk eléggé fejlettek. Azt már tudjuk, hogy az önsanyargatás és aszkézis nem vezet célhoz, mert legfeljebb a cselekedeteket és gondolatokat vágja el, de nem öli ki a lélek mélyén ülő vágyat, sőt nincs kizárva, hogy még fel is erősítheti azt. Lassan és apránként kell tehát hozzáfognunk ahhoz, hogy tudatosítással, egyes és lehetőleg minél több asztrálimpulzusnak fölé emelkedjünk, vagyis érdektelenné váljunk azokkal szemben, amelyeket fejlődésünk szempontjából károsnak ismertünk fel. Óriási hiba volna az asztrált gúzsba kötni, teljesen tönkresilányítani, és ezzel lelkünkből minden színt és lendületet kipusztítani, az életet örömtelenné tenni, de igenis szükséges azt a káros vagy elfajult tendenciától megszabadítani. Öröm, szín és lendület nélkül nem élhetünk emberi életet, de nem is oldódhatunk fel bennük, mert akkor nincs továbbhaladás. Vagyis, megint itt van az eredeti probléma: a két véglet között megtalálni a helyes utat. Ez roppant nehéz és ezért olyan súlyos, de annyira magasztos feladat EMBERNEK LENNI!

Azt kérdezhetné valaki, hogy az előbb tárgyaltak szerint az ember életére a „honeste vivere neminem laedere, suum cuique tribuere” elv volna irányadó? Nemcsak ez, mert ehhez hozzájárul még az is, hogy az ember nemcsak az anyagi világból szerzi tapasztalatait, hanem többi embertársával való együttéléséből is. Sőt, azt lehetne mondani, hogy a szerzett tudás, tapasztalat legtöbbjét éppen embertársainkkal való jó vagy rossz kapcsolatok révén szerezzük, vagyis főleg embertársainknak köszönhetjük, hogy odajutottunk, ahol vagyunk. Ebből következik a: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” elv, mindent amit szereztünk, akár anyagi, akár lelki vonatkozásban, azt visszaadni vagy visszasugározni embertársainknak az ő támogatásukra és továbbfejlesztésükre. Ez több mint a „suum cuique” elv, mert a szeretet nem méricskél, nem von egyenleget, csak ad. Itt lép be Krisztus princípiuma. S ezen a területen még elmaradottabbak vagyunk, ez még nehezebben járható, mint az előbbi út.

Pedig letagadhatatlanul itt rezeg közöttünk, s a XX. század politikai és szociális örvényléseiben a korszellemet keressük, abban az embernek saját maga iránt való kötelességein messze túlmenően, elsősorban embertársaival szemben fennálló kötelességei domborodnak ki. Először még „kötelesség” formájában nyilvánul ez meg, aminek idővel szeretetből fakadó önkéntes vállalásnak kell lennie. Így lép be a gyakorlati életbe Krisztus princípiuma.

8. A beavatás

Beavatásnak nevezzük a transzcendentális világok észlelési képességének megszerzését. A stúdium elején tárgyalásra került az, hogy a régi ember közvetlenül kapcsolatban állt a magasabb világok lényeivel és tényeivel, és azokat éppoly valóságnak fogta fel, mint a szeme elé táruló földi képet vagy hallott hangot. Az ősember tehát birtokában volt a transzcendentum észlelési képességének. Az anyagba süllyedés lassú, de állandó menete során ez a „tisztánlátási” képesség mindjobban gyengült és helyette az éber nappali tudat és a racionális intelligencia erősödtek meg. A fejlődés lassan odajutott, hogy az emberek mind kevésbé láttak be a transzcendens világokba, utoljára azok legalsó szféráiba, majd végül már abba sem. Az ember az érzékszervein át észlelhető földi jelenségekről szerzett csak tudomást.

A szellemi látás képességét elvesztett emberiség között mindig éltek egyesek, akiknek születésüktől fogva adottságképpen megvolt a régi ember szellemi látóképessége (atavisztikus tisztánlátás), vagy pedig azt életük folyamán megfelelő iskolázással megszerezték (beavatottak). Itt találkozunk tehát először a beavatottakkal.

Amíg a tisztánlátási képesség az egész emberiség kincse volt, természetszerűleg nem volt szükség vallásra. Amikor az emberek nagyobb része elvesztette a tisztánlátás képességét, akkor azok, akiknek még megvolt, vagy akik megszerezték (beavatottak), tolmácsolták társaiknak a szellemi világok akaratát, és képességeikért nagy tiszteletben álltak. A beavatottak száma lassan annyira kicsi lett, hogy nem tudták esetenként közölni az egyes emberekkel a szellemi lények akaratát. Ezért azt tételes formába kellett lefektetni, megfelelő szankciókkal ellátva, és így jutunk el a vallások keletkezéséhez.

A vallás az illető kor lelki-szellemi követelményeinek megfelelő tanítás, melynek következtében a vallás alá van vetve az elavulásnak. Eleinte előre viszi a szellemi szempontból kívánatos haladást, de egy idő múlva, minthogy tételei dogmákká merevülnek, egyenesen kerékkötője lehet a haladásnak. Mikor az emberek lelki-szellemi vezetését a vallások, illetve tisztviselői, a papok veszik át, a beavatottak kezdenek félreállni, egyre jobban a titkosságba vonulni. Az emberiség saját lábára van állítva és halad mindjobban a matéria felé, az anyagba süllyedésbe. A beavatottak titokban ápolják a szellemi világgal való kapcsolatokat és nevelnek utódokat maguknak, hogy a kapcsolat el ne pusztuljon.

Amikor az emberiség elérkezett az anyagba süllyedés mélypontjára, akkor fejlődésének a szellemi felé kell átfordulnia. Ezért minél több beavatottra van egyszerre szükség és az okkult tudományok eddig titkolt kincsei nyilvánosan, könyvekben adatnak kézről kézre. Ide jutottunk el ebben a században. Egyelőre még csak az érdeklődés óriási, az irodalom, amely a kíváncsiságot kielégíteni hivatott quantitatíve hatalmas, de qualitatíve nagyon is kifogásolható. Igazi beavatottak még ugyancsak kevesen vannak, bár arra elegen, hogy ami szükséges, s az emberek közötti publikáció szempontjából fontos, azt lehozzák a magas világokból.

A beavatás tehát a transzcendens világok észlelési képességének megszerzése. A beavatás éppúgy, mint a teremtés, nem hirtelenül beálló tény, hanem hosszú folyamat. Ha valaki idegen nyelvet tanul, először kezdetleges szavakat és mondatokat tanul képezni. Sok idő és sok tanulás kell ahhoz, hogy míg azon a nyelven írt szöveget vagy beszédet megérti, de még mindig csak akadozva tud beszélni. A nagy pillanat akkor következik be a nyelvtanuló számára, amidőn először képes magát gördülékenyen, hibátlan mondatokban kifejezni, és sok ember egy életen át nem jut el idáig, hiába érti még olyan jól is a nyelvet.

Valami hasonló áll fenn a beavatásnál is. Az okkultizmussal való foglalkozás, tanulás, gyakorlatok végzése a kezdet. Már ebből sokat lehet tanulni a transzcendens világok idegen nyelvéből. Ahogyan bővülnek az ismeretek a tanuláson át, úgy alakul át a belső, a lelki élet és alakul át az egész életszemlélet. A magasabb világok igazságai ezen az előkészített lelken át koronként át-átütnek gondolatok formájában, mígnem egyszer bekövetkezik a nagy élmény, hogy a tanuló világosan és félreismerhetetlenül belát a transzcendens világba. Ez nemcsak az egyéni erőfeszítés eredménye, hanem egyben kegyelmi tény is.

Aki okkultizmussal komolyan akar foglalkozni, annak igazi célja a beavatás elérése, vagyis eljutni oda, hogy ő maga láthasson. Amennyire érthető és indokolt, hogy mindenki ezzel a messzire menő céllal lépjen az új útra, éppen annyira szükséges, hogy mindenki tisztában legyen ennek az eredménynek nagyon nehezen elérhető voltával és ezért ne türelmetlenkedjék, ne siettesse mindenáron az eredményt és ne hagyja abba elkedvetlenedve a munkát, ha látja, hogy néhány év erőfeszítései ellenére sem lett beavatott, mert az esetek legnagyobb részében néhány év alapos munkája nem elegendő ennek az eredménynek bekövetkezésére. Viszont ha a néhány év munkáját tényleg jól végezte, kell hogy észleljen olyan haladást, az életszemléletnek olyan változását önmagában, a lelki életnek olyan gazdagodását, ami kárpótolja a ráfordított időért és munkáért. Az elkedvetlenedők, elégedetlenek, sürgetők azok szoktak lenni, akik lazán és felületesen végzik okkult tanulmányaikat, következőleg azok nem is hatolhatnak be lelkük mélyére és így nem is okozhat bennük semmiféle hatást. Az ilyenek többnyire maguk az okai elkedvetlenedésüknek.

Elvégre meg kell gondolni, hogy az okkultizmus és beavatás nem játékszer vagy unaloműző szórakozás kíváncsi emberek részére. A beavatás révén pl. a beavatott olyan lelki képességekre tesz szert, amelyekhez az emberiség egésze a rendes fejlődés során csak igen hosszú korszakok után fog eljutni. Ha a beavatott tanítvány már most meg akar szerezni ilyen képességeket, akkor lelkileg annyira át kell alakítania magát, hogy érett legyen a magasabb képességek befogadására. Különben a beavatás luciferi irányba vinné az embert, tehát nem előny, hanem hátrány származnék belőle az emberiségre, minthogy hátrány is származik minden elsietett, kierőszakolt beavatásból.

Mi az amit egy beavatott a magasabb világokból láthat? Az eddigiekből már tudhatjuk, hogy mindenekelőtt az éteri és asztrálvilágot, melyekben végül is az összes felénk irányított, vagy belőlünk kiinduló ideák tükröződnek, eltekintve e síkok saját külön lényvilágának életétől. A félanyagi síkok közelebb állnak az anyagihoz, amelynek életében élünk, még érthetőek maradnak számunkra sajátos nyelvükkel (szimbólumnyelv). Ha azonban a beavatott továbbmegy és a tisztán szellemi világokba hatol be, ott minél feljebb halad (értsd: minél magasabb rendű lények és tények megnyilvánulását észleli), annál nehezebben tudja a megnyilatkozások értelmét megérteni. A tiszta szellemi világ annyira más, mint az anyagi, sőt mint a félanyagi is, hogy éber tudatunk mai, teljesen materiális fogalomnyelvén alig közelíthető meg, és minél magasabb rendű a szellemi, annál kevésbé.

Megérteni csak azt tudja az ember, amit fogalmai révén be tud kapcsolni ismeretkörébe. Képzeljünk el egy teljesen műveletlen vidéki embert, akit elvisznek pl. egy fővárosi gépkiállításra. Szemével látni fogja a gépeket, de fogalma sem lesz róla, hogy melyik mire való és hogy alkatrészeinek mi a rendeltetése. Ha ennek ellenére magának magyarázni akarja a látottak értelmét, baklövések sorozatát fogja elkövetni, s minden szakértő nyomban tisztában lehet tudatlanságával és tájékozatlanságával. Így jár az az ember is, amikor szokatlan, új közegbe kerül, bár léttagozatainak megfelelő síkok azok, de földi tudatának nem, ebből következik, hogy két dolgot élesen el kell választani egymástól:

1. a magasabb világok észlelését és

2. a látottak értelmezését (interpretáció).

Az elsőhöz különleges adottság, illetőleg lelki szervek kifejlesztése kell, a másodikhoz széles körű és alapos okkult, sőt földi tudományos tudás, jó felfogóképesség és helyes judícium. Hiába lát, ha nem tudja sem magának, sem embertársainak a látottakat értelmezni.

A mai materialista földi tudomány is a jelenségek számtalan és a legkülönbözőbb oldalról való észlelésén alapul. Ebből alakultak ki lassan a tudományos törvények, s ezek nyomán általánossá lett pl. a „természettudományi gondolkodás”.

Ugyanez vonatkozik a beavatásra is. Amíg a régi homo magus földi élete alatt is állandóan benne élt a magasabb világokban, önálló földi tudata nem fejlődhetett ki. Mikor már elvesztette ezt a képességét és csak egyesek maradtak, akik a régi (atavisztikus) tisztánlátásnak birtokában voltak még, ezek láttak, de a látottakat nem tudták kifejezni. A földi nyelv nem volt alkalmas ezeknek a tartalmaknak a visszaadására. Így alakult ki a szimbólumnyelv, ahol mindennek jelképes értelme van. Sőt helyesebb azt mondani, hogy a homo magus korának szimbólumnyelvéből alakult ki a mai fogalomnyelv. Az ókori okkultizmus bölcsességeit és eredményeit mind szimbólumnyelven rögzítették le, aminek meg volt az az előnye, hogy tartalmuk valósághűbben tükrözte a beavatottak látását, de ahogyan az ember mindjobban az anyagba merült és fogalomnyelven gondolkozott, annál nehezebben tudta megérteni a szimbólumokat. Ma már az a feladat, hogy a beavatott az általa látott transzcendens észleléseket minél inkább fogalomnyelven mondja el, minél kevesebb szimbólum használatával. Ezzel a közlés közérthetővé válik, viszont a fogalomnyelvnek meg kell találnia azokat a kifejezéseket, amelyekkel vissza tudja adni a transzcendens élményeket. Ez a törekvés főleg az utolsó száz év alatt ért el szép eredményeket és hivatva van továbbfejlődni a jövőben.

Ezek előrebocsátása után azt kell nézni, hogy miképpen lehet valaki beavatott? Mondottuk, hogy a földi éber nappali tudat mind erősebb kifejlődése okozta, hogy a régi homo magus elvesztette közvetlen kapcsolatát a transzcendens világokkal. Ebből következik, hogy a kapcsolatot úgy lehetett visszaszerezni, ha az ember visszaállítani törekedett régi tudatviszonyait, vagyis az új produktumot, az éber nappali tudatot letompítani és ezáltal belemerülni a transzcendens világba. Minél erősebben tompította le tudatát, annál mélyebben merülhetett a transzcendens világba, de annál kevésbé tudott később visszatérve rendes tudatállapotába visszaemlékezni túlvilági élményeire. A beavatás tudatcsökkentés útján a régi, atavisztikus tisztánlátás visszaszerzése céljából ilyen homályos, bizonytalan emlékképeket hagyott és így nem csoda, hogy ezek interpretálására a szimbólumok szintén homályos és sokféleképpen értelmezhető világa volt a legalkalmasabb.

Az idő haladásával mind erősebb lett a földi tudat és így egyre nehezebbé vált annak kellő mértékű lecsökkentése. Mégis egészen a legújabb időkig a régi beavatási irány kizárólagosan uralkodott, tudatcsökkentéses alapon és szimbólumnyelv alkalmazásával.

Azt lehetne kérdezni, hogyan tud a földi testbe zárt emberi lélek ebből a zártságából kilépni? Ennek kétféle módját ismerték: az egyik volt a misztikus elmerülés, vagyis a tanítvány a saját lelke mélyére vonta összes figyelmét, abban valósággal elrévült, a környezettel, a külső világgal való kapcsolatai így tehát megszakadtak, éber nappali tudata letompult és ezáltal éter- és asztrálteste befogadhatta a neki megfelelő világok jelenségeit. Másik volt az extázis, amelyben a tanítvány a környező fizikai világból való kikapcsolódás útján önmagát mintegy kivetítette a transzcendentumba. Ez is az éber nappali tudat csökkentésével jár.

A beavatást mindig előkészületi idő előzte meg. A tanítvány valamely mesterhez szegődött, aki őt befogadta és tanította, viszont a tanítvány feltétlen engedelmességgel tartozott a mesternek, nemcsak tanulmányaira, hanem az életmódjára, szórakozásaira stb. vonatkozó utasításaiban is. Mikor a mester elérkezettnek látta az időt, a tanítványt mágikus úton a halálhoz hasonló helyzetbe hozta, vagyis hogy nemcsak a mentál- és asztrálteste, de részben az éterteste is elhagyta a fizikai testet, ezáltal a túlvilág tapasztalatai az étertesten át az agyba vetülhettek, tehát később a tanítvány emlékezhetett azokra. Egyszer megjárva az utat, a tanítványnak, illetőleg most már a beavatottnak módja volt maga körül észlelni a szellemit.

Idővel a régi módszerek bizonyos átalakuláson mentek keresztül. Mind több lett a jelentősége a beavatásban a tudatos kapcsolat keresésének a transzcendentummal. A tanítvány meditációs és koncentrációs gyakorlatokon át halad a beavatás felé. A modern beavatás célja a tisztánlátás elérése, nem csökkentett, hanem ellenkezőleg, felerősített éber nappali tudat mellett. Így érhető csak el a beavatás igazi célja, hogy az ember világos, tiszta, éber átélésekről világos képet is tudjon adni – lehetőleg fogalomnyelven – embertársainak.

Az elméleti képzésen kívül tehát a tanítvány előkészítésének súlypontja a meditáción van. A régi beavatást végeredményben a mester effektiválta, a fentebb leírt módon, a tanítványnak az említett tudatállapotba hozásával. Az új beavatásban a mester csak vezető, tanácsadó, ellenőrző, de a beavatást a tanítványnak magának kell elérnie, ha azt a Hierarchiák ebben az inkarnációjában megengedik. Vagyis, most az önbeavatás korába jutottunk, s bár vannak általános utak, végeredményben azokon belül minden ember a maga egyéni tulajdonságainak megfelelően boldogul.

Mi tehát a meditáció, amire a modern okkultizmus ilyen nagy súlyt helyez?

Számtalan könyvben számtalanszor definiálták már anélkül, hogy lényege pontosan megmagyarázhatóvá vált volna. Egyéni, hogy kinek melyik definíció a magyarázóbb és egyéni, hogy ki miben látja a meditáció lényegét. Ebben mindenkinek más a „természetes” és mindenki másban találja a nehézséget. A meditációban az ember gondolatvilágának középpontjába helyez egy gondolatot (pl. „a mozgásban élet van”) vagy valamelyik szimbólumot, és minden más irányú gondolat kikapcsolásával erre gondol. Először a tudatában élő, ezzel affinitásban levő gondolatok jutnak eszébe, majd rejtélyes és megmagyarázhatatlan módon új ideák egészítik ki a régieket és új szimbólumok csatlakoznak a meglevőhöz, melyek mind rávilágítanak a feltett kérdésre. A meditáció nem intellektuális spekuláció, amivel általában hétköznapi problémáinkat szoktuk megoldani, mert ez az okkult témák körében teljesen haszontalan, sőt hibás eredményekre vezet, hanem – talán úgy lehetne kifejezni – a teljes belső csend és nyugalom emelkedett lelkiállapotában, minden külső, világi befolyás (kép, zaj, emlék) kiküszöbölésével, kikapcsolásával, a feltett problémákra, vagy szimbólumra vonatkozólag „önmagunk átengedése annak, aki bennünk gondolkozik”. Ez a külső fizikai érzéki benyomásoktól független érzékimentes gondolkozás, a csak önmagában dolgozó gondolat az az eszköz, amely végül a szellemi világ objektív megismerésének egyik feltétele.

A meditáció elmélyítésével a lélek utat talál a magasabb világokhoz. Egyelőre csak ideák törnek át, melyek új tartalmakat jelentenek, s amelyekről az ember maga pontosan érzi, hogy az igazi valóságot jelentik, avagy érzi gyenge voltukat: intellektuális-spekulatív földi elemeknek a meditációba való besugárzása eredményét. Akinek elfogulatlan ítélőképessége van, érezheti meditációja minőségét.

Idővel a meditáció egyre természetesebb velejárójává válik az életnek, nem kíván ceremoniális nekikészülődést és helyzeteket. Az ember érzi, hogy általa folyton új erőkhöz, új szempontokhoz jut. Átalakítja lelkét, asztráltestében finom érzékelő szerveket (csakrák) fejleszt ki, az átmenet egyre könnyebbé válik, míg végre a magasabb világok egyszerre megnyílnak előtte. Megszerzett látóképesség nem a Mindent, a Tökélyt jelenti, hanem a kezdeti fokot, amely lassan egyre továbbfejleszthető. A beavatásnak éppúgy végtelenek az árnyalati különbségei, mint pl. az ember tudásának.

Pontosabb megjelöléssel különbséget lehet tenni meditáció és koncentráció között, ahol az előbbi a lélek előkészítését jelenti a transzcendens sugallatok befogadására (általános meditáció), vagy egy meghatározott gondolatkörrel kapcsolatos ideák bevetülését (irányított meditáció). A koncentráció pedig jelenti a gondolatoknak egy adott problémára való rávetítését és ezen át a folyamat megindítását. A kettőt együtt helyesen kontemplációnak neveznék, de a gyakorlati szóhasználat rendszerint a meditáció kifejezés alá szokta vonni a koncentrációt is.

A meditáció a meditáló személy lelki konstrukciója szerint a legkülönbözőbb lelki szimbólumokon, gondolat-, szín-, fény-, forma-, íz-, hangélményeken, vagy pontos határozott ideákon át hozza meg gyümölcseit. A szimbólumokat természetesen át kell tenni földi fogalomnyelvükre, és ez gyakran válik interpretációs hibák kútfőjévé. Vannak továbbá testtartások és gyakorlatok, amelyek hivatva vannak gyorsítani a folyamatot. Korunkban a már sokat hivatkozott tudatosításon át főleg a mentális szempontok előtérbe helyezésén van a hangsúly, de sokaknak, akiknek lelki konstrukciója nem alkalmas, az asztrális vonatkozások a megfelelőbbek továbbra is meditációkban; de a meditáció valamilyen fajtáját feltétlenül praktizálni kell.

A tudomány az okkultizmust és annak tételeit nem ismeri el komolyaknak és mérvadóknak, mert a szellemi látást és a meditációkat nem tekinti tudományosan bizonyított igazságoknak. A tudományoknak ma olyan bizonyítási módszere fejlődött ki, amelyet a mai emberiség természetesnek és meggyőzőnek tart ahhoz, hogy az általa bizonyítottakat elismerje. De nem szabad elfelejteni, hogy évszázadokig tartott, amíg ez a bizonyítási mód kifejlődött és nem kevésbé rövid ideig, míg az emberiség annak bizonyító erejét el is ismerte, saját elképzeléseivel szemben. Csak Kopernikuszra, Galileire és annyi másra kell gondolni, akik hiába bizonyítottak! Másodszor a tudományos bizonyítási mód az anyagi és természeti világ jelenségeire vonatkozik és ezekre nézve fejlődött ki. A túlvilág észlelésére nincs gépi eszközünk és erre nem lehet a tudományos bizonyító eljárásokat használni. Ebből azonban nem következik, hogy itt nincs egyáltalában bizonyítási lehetőség, hacsak nem az, amelyet a tudomány használ.

Ahogyan számtalan eset megfigyelése szolgált alapul a tudományos törvények megállapítására, éppúgy számtalan látási élmény kell ahhoz, hogy az okkult igazságok és törvények megállapíthatók legyenek. Már eddig is nagyon sok megfogható, az elkövetkező évszázadok pedig még sokkal többet fognak tisztázni, amikor az új beavatottak száma erősen emelkedni fog.

A tudományos eredmények is csak azért juthattak mai fokukra, mert időközben az emberiség Arisztotelésszel elérkezett odáig, hogy képzeteiből helytálló következtetéseket tudott levonni, vagyis eljutott a logikus gondolkodásig. A logika az emberi gondolkozóképesség hatalmas eszköze. Ha a túlvilági történések komponenseit ismernénk, a logikát erre a síkra is átvihetnénk, de még távolról sem ismerjük eléggé, tehát földi logikánkkal nem deríthetjük fel a túlvilági eredetű történéseket; de ebből nem következik, hogy azokban nincs logika, sőt csakis az van!

A beavatottak feladata, hogy a túlvilág különböző szektorainak belső összefüggéseit szellemi látásukkal megállapítsák, a többieknek pedig feladata e közlések alapján rendelkezésre álló anyagban elmélyedve, a meditáció és koncentráció útján háromsíkúvá tenni (fizikai-asztrál-mentál) a logikát, s ezzel a transzcendens logikával operálva megteremteni a jövő okkult tudományának alapjait. Ezen az alapon haladva a jövő évszázadban talán már elérhetjük, hogy önálló és effektív tudományunk lesz, amely irányt mutathat a törekvő emberiségnek és egyesíti magában a földi tudományt, a vallást és művészetet. Ez a nagy szintézis, tehát az okkult irányok közül az fogja elérni a legnagyobb eredményt az e célra vezető úton, amely a legkomolyabban törekszik az összes spirituális arányok eredményeinek a korszellem szempontjából megfelelő szintézisére.

Ma mindezeknek az előkészítésénél tartunk. De minél alaposabban végezzük az előkészítés munkáját, annál hamarabb és annál szélesebb skálán indulhat el az emberiség spiritualizálódása, le egészen a mindennapi élet apró mozzanatáig.

9. Okkult irányok

A lét nagy kérdéseinek magyarázatát, valamint a túlvilágról való ismereteket az emberfejlődés különböző fokozatain más-más módon szerezte meg és foglalta össze az emberiség.

Aki áttanulmányozta az előző fejezeteket, az tisztában van azzal, hogy az ősember tudata a legmesszebbmenően fogta át a szellemvilágot, de teljesen tompa volt. Ahogyan az emberszellem mindjobban individualizálódott, tudata annál világosabb, élesebb lett, de a szellemi világoknak mind csekélyebb részét fogta csak át, majd végül egészen kikapcsolódott abból. Ebből is látható, hogy a földi testbe öltözött emberszellem mily hosszú processzuson ment keresztül és ennek folyamán mindig más volt a relációja a szellemvilágával és mindig másképpen interpretálta ezt a relációt. Ebből származtak a legkülönfélébb okkult irányok, amelyek adott időben megfeleltek az ember fejlettségi fokának. A továbbfejlődés során a régi iskola lassan elavult, újnak adja át a helyét, amely új kutatási, vizsgálati módszerekkel dolgozik és továbbfejleszti az eddigi elméleti anyagot.

Az okkult vizsgálódás területe kezdetben a messze szellemi világokat és azok összefüggéseit kutatta, az idők folyamán mind közelebb kerültek a Földhöz, és mai tulajdonképpen legfontosabb feladata, hogy a mindennapi gyakorlati életben az életfelfogásba beoltsa a szellemi princípiumokat és, hogy a világ történelmi és szociális eseményeit a Hierarchiák (Archai = korszellem) impulzusainak szempontjából tekintse.

A módszer pedig a régi tudatcsökkentés helyett az éber nappali tudat felerősítése mellett való betekintés megkísérlése a szellemi világokba. De ahogyan a földi emberek sorában egymás mellett élnek az egészségesek a betegekkel, a gyermekek az aggokkal, éppúgy a Földön is egymás mellett látjuk a régi és az új, valamint a keleti és nyugati okkultizmus legkülönbözőbb fajtáit. Aki megtanult okkult szempontból gondolkozni, az tudja, hogy mindenre, ami a Földön létrejön, mint rendszer, mint elmélet, tanítás – arra szükség van, ha megannyira kegyetlenek és a társadalmi közfelfogással mégoly ellentétesek is ezek a gondolatok és addig maradnak fenn, amíg csak szükség van rájuk. Ezért mindennemű lelki konstrukciójú ember, akármennyire előrehaladott, vagy visszamaradott lelkében – mindig megtalálhatja a neki megfelelő módszert és tanítást.

Az emberi lélek és funkciói végül is rendkívül sokoldalú és bonyolult mechanizmus és ezt a bonyolult szerkezetet bármelyik oldaláról, bármelyik ágánál fogva meg lehet közelíteni, a kiindulás alapjává tenni. Ezért történt, hogy minden időkben a legkülönbözőbb irányokban történtek kísérletek a fizikai test, az érzékek határoltságának áttörésére. Ezért történelmi korunkban mindig, és minden részén a Földnek, egymás mellett számos okkult iskolát és módszert találunk, amelyek egymásra bizonyos befolyással vannak, valahonnan erednek és idővel valami másba beleolvadnak, közben az okkultizmusnak minél több ágára kiterjedő tanításokat konstruálnak, más-más szempontból felépítve. Ezért nagyon nehéz, akár ókori, akár jelenlegi okkult iskolákat röviden jellemezni vagy kategorizálni, mert működésük többnyire túlságosan sokoldalú és bonyolult ahhoz, hogy pontos csoportokba oszthatók legyenek.

Legáltalánosabb kategorizálás, ha egyrészt keleti és nyugati, másrészt régi és új okkultizmusról beszélünk. Az előző fejezetekben már említés történt arról, hogy a keleti szemlélet ciklusos, nagy keresztmetszetekben gondolkozik, a nyugati szemlélet az időben való fejlődést kutatja. Ez a leglényegesebb szemléleti különbség közöttük, amiből számtalan részletkülönbség keletkezik. A keleti okkultista az elvonult, a passzív, a félreálló az élettől – a nyugati a tevékeny, az aktív, az impulzáló, a feladatkitűző.

Ha most azt kérdezzük, hogy milyen cél elérése érdekében dolgozik úgy a keleti, mint a nyugati, akkor jutunk az idő szerinti felosztásra, a régi és az új gondolatára. Az ember, mint arról már többször említés történt, a szabadság és a szeretet szelleme kell hogy legyen. Addig nem lehet szabad, amíg önálló egyéni tudata: Én-sége ki nem fejlődik. Ezért a fejlődés egy bizonyos pontján az Én kifejlesztő tendenciák egészen nyíltan manifesztálódnak a szellemi világokból (Mózes látomásai). „Én vagyok az Én Vagyok” és ugyanakkor Indiában a Bhagavadghita szerint a Krishna isten egészen szokatlanul erős nyomatékkal erősíti fel az Én-impulzust (Ardjunában). Ennek továbbfolytatódása évezredeken át fejleszti ki az egoizmust az emberiségben és ennek az impulzusnak a hatása alatt kialakult okkult irányok ennek az impulzusnak a bélyegét hordják magukon. A régi idők okkult úton haladói és mindazok, akik mind a mai napig a régi alapon haladtak, gondolatvilágukkal egészen precíz és logikus gondolatfelépítésekkel irányítják akaratukat. Ennek természetes következménye a Földön az egyéni érvényesülés, az okkultizmusban az egyéni megváltáskeresés, a többiek közül való egyéni és egyenkénti kiemelkedés. Minthogy a gondolat vonalán vagyunk a legfejlettebbek, ezek az irányok mind a mai napig, mindenütt fellelhetők. Önmagába véve itt a szemlélet pusztán a lélek egyik funkcióján, a gondolkozáson épül.

Krisztus tanítása hozta előtérbe a lélek második funkcióját az érzelmet, amelyből szeretet válhat. Ha az Újszövetséget olvassuk, abban teljesen ez az érzelmi, illetőleg szeretetelem csendül meg és ez volt az, ami egy ideig megtévesztette az emberiséget. Azt hitték, hogy a jövő útja a gondolat és a gondolkozás nélküli szeretet és önfeláldozás; és ez hangzik gyakran a középkorban. Ilyen érzelmi elemekkel telített a kor beavatása, az ún. „keresztény beavatás”, amely Krisztus kínszenvedésének fokozatait vetítvén a meditáló elé, arra elsősorban érzelmi befolyást gyakorol. Pedig az érzelmi oldal egymagában éppoly egyoldalú, mint a gondolati egymagában, sőt veszélyesebb, mert érzelmeinkben nem vagyunk olyan fejlettek, mint gondolatainkban. Mikor Krisztus azt mondta, hogy „Nem jöttem a törvényt felbontani, hanem megerősíteni”, ezen azt értette, hogy a „Réginek”, a gondolatokkal kormányzott akaratnak tovább kell fejlődnie, de egyben kiegészülnie az „új” princípiummal: az érzelmek (szeretet) által kormányzott akarattal. Ezáltal lesz csak az ember a szabadság és szeretet szelleme, aki már nemcsak saját boldogulását és megváltását tűzi ki egyedüli céljául, hanem az önként vállalt szenvedést és önfeláldozást is, az emberiség iránt érzett szeretetből.

Így alakult ki a középkor végén a kor szellemének legjobban megfelelő ún. „Rózsakeresztes Iskola”, amely a gondolatok és érzések által kormányzott akarat alapján áll. Mindenkinek saját feladata megállapítani, hogy milyen típusú okkult társasággal kerül kapcsolatba. Minden olyan iskola, amely ma a szellemi világokba tudatcsökkentéssel tekint bele, feltétlenül régi jellegűnek tekintendő.

Itt egy pillanatra meg kell állni, mert felvetődik a kérdés, hogyan állunk a spiritizmussal, amely a múlt század közepén kezdődött, vagyis nagyon új keletű, de médiumai útján a legnagyobb fokú tudatcsökkentés (transzállapot) előidézése által szerez közléseket a túlvilágról. A médium transzállapotában maga semmit sem észlel és így prédája lehet az ellentét transzcendens lényeinek, amire elég gyakran van példa. Nem lehet tehát tudni, hogy a médiumon keresztül kapott közlések honnan erednek, csak a közlések tartalmából lehet arra következtetni (innen a spiritiszta körök fontos utasítása: „Vizsgáljátok meg a szellemeket”). A spiritizmusnál tehát más a közvetítő (médium) és más a kiértékelő személy. Spiritiszta kört létesíteni és fenntartani nagyon könnyű, innen a spiritizmus összehasonlíthatatlanul nagyobb arányú elterjedtsége, bármilyen más okkult iskolával szemben a nyugati emberiségben, sőt most már a keleti emberiségre is kezd ez az irányzat átcsapni. Legnagyobb hibája a transzcendens közlések ellenőrizhetetlen volta és a sok csalási lehetőség lelkiismeretlen emberek, médiumok részéről. Mégsem lehet a spiritizmus egésze felett pálcát törni, mert vannak körök, amelyek minden kritikát kiálló közléseket hoztak nyilvánosságra, egészen korszerű szempontokból. A reinkarnáció és karma, az emberi célok magyarázata, a dogmaellenesség és magas ideák gyakorlatba való átvitele terén egyes egészen kiváló spiritiszta körök mélyebbre ható és korszerűbb tanításokat tudnak adni, mint a régi okkultizmus egyes patinás iskolái. A kör tagjainak lelki fejlettségi fokától függ az affinitás elvéből kifolyólag, hogy milyen transzcendens lények manifesztálódását vonzza. Ebből ered az átlagos spiritiszta körök manifesztációs anyagának egészen primitív, sőt hibás volta, különösen a „halottak szellemének” megszólaltatása.

Azt lehet-e mondani ezek után, hogy a baj nem a rendszerben van, hiszen az első osztályú körök közlésanyaga jó, hanem abban, hogy tömegek foglakozván vele az átlagnívó igen rossz? Ezt sem lehet mondani! A spiritizmusnak veleszületett hibája van: hogy míg az összes többi okkult iskola az embert akarja képessé tenni, hogy felemelkedhessék, a spiritizmus a transzcendens világok ellenőrizhetetlen obscurus lényeit hozza le magához és szólaltatja meg a médiumokon keresztül. Az irány tehát helytelen. Viszont a spiritizmus az, amelyen át a materializmustól átitatott tömegek milliói kaptak közvetlen vagy közvetett tapasztalatokat furcsa transzcendens erők létezéséről és működéséről, és ezáltal a spiritizmus az abszolút materialista hitnek egyik leghatásosabb rombolója lett.

Amikor elméleti alapon levezetve az az eredmény, hogy az emberfejlődés mai fokának az ún. „Rózsakeresztes iskola és beavatás” felel meg a legjobban, akkor joggal kérdezheti mindenki, hogy miben is áll és hogyan működik ez az iskola. Az igazi rózsakeresztesség a legteljesebb mértékben távol tartotta magát a nyilvánosságtól és ez a helyzet ma is. Az a számos okkult irányú intézmény és páholy (pl. AMORC, Societas Rosucruciana, Rosucruciana Fellowship stb.), amely a hatáskeltés kedvéért a „rózsakeresztes” jelzőt használja, nem „igazi” rózsakeresztes, mert az mindig háttérben marad. Az okkultizmus iránt érdeklődő személyek nem kopogtathatnak a rózsakereszteseknél, mert azoknak címe ismeretlen számukra. Tehát másutt kell kopogtatniuk. De ha tudják, hogy mi a rózsakeresztesség elvi lényege, akkor mindig megállapíthatják, hogy az a társaság vagy iskola, amelyet követnek, mennyire felel meg a kor irányának és követelményeinek.

A rózsakeresztesség középkorvégi alapítás (1413) – bár sokan egészen az egyiptomi korig vélik visszavezetni nyomait – és célja az összes vallások, helyesebben az összes okkult iskola tanításainak szintézise.

Mondottuk, hogy időben egymás után és térben egymás mellett a legkülönbözőbb irányú okkult iskolák működtek, a legkülönbözőbb módszerekkel. A teremtés, a lét, a túlvilág és az ember feladata és jövője volt alapproblémája valamennyinek, hiszen ez az alapproblémája mindenkor minden embernek. Ezeket a kérdéseket vizsgálták a legkülönbözőbb szempontokból és módszerekkel. Az egyes iskolák és tanításaik alá vannak vetve a fejlődés és hanyatlás törvényeinek. Produktumai átalakulnak, más formákba mennek át más iskolákba.

Minthogy tárgyilagos szemlélet csak sok szempontú működés mellett fejlődhet ki, ezért szükséges a Nagy Szintézis, a nagy összefoglalás, egyeztetés véghezvitele. Úgy is lehetne mondani, hogy nagy integráció. A tibeti és hindu őstanítások, a kaldeus asztrológia, az egyiptomi mágia, a zsidó kabbala, a pithagoreus numerológia, a keresztény misztika, a középkori és újkori alkímia és sok más egyéb iskola gondolatfelépítései és szimbológiája éppúgy fontosak a szintézis vertikális tengelyéhez, mint a jelenlegi kor okkult iskolái tanításainak egybevetése a horizontálissal.

Nem azt jelenti ez, hogy el kell süllyedni számtalan iskola tanításainak meddő tanulmányozásában. Nem ez a rózsakeresztes feladat, hanem ismerve azt, ami a régi dolgokban lényeges és alapvető, azt a mai idők megváltozott követelményeinek megfelelően szükséges alkalmazni. Nem az egyes tanítások közötti ellentéteket keresni és boncolni, hanem a megegyezéseket, amelyek minél több szempontból világítják meg a kérdést és viszik előbbre annak megoldását. Nincsenek dogmák, sem tekintélyi alapból, rangból, születésből származó előítéletek, hanem szabad egyéni vizsgálódás. Nem szerepelhetnek tudatcsökkentő beavatási módszerek, csak olyanok, amelyek az éber nappali tudat felerősítésével vezetnek a magasabb világok szemléletéhez.

Mai korunkban ezek a haladás céljait szolgáló szempontok. Amint már többször érintettük, jelenleg olyan korszakfordulón, az ellentétekben való átfordulás (enantiodromia) korában élünk, amely nemcsak a politikai és szociális, de az okkult életben is szemmel látható; ennélfogva a divatos és általánosan ismert okkult iskolák tanításaiban a régi és új, a keleti és nyugati elvek, az elavult és korszerű módszerek keveredése tapasztalható, s a legtöbb esetben a szintézis vezérgondolata helyett makacs és kérlelhetetlen dogmatizmus és ellenséges beállítottság minden más felfogással szemben.

Ebből következik az, amire már a bevezetésben utalás történt, hogy a kívülálló érdeklődők keze ügyébe kerülő könyv vagy ismeretségi körük révén sodródnak valamely iskolához és ez még a jobbik eset, mert legtöbbnyire az összevissza olvasott irodalom hatása alatt zűrzavaros fogalmakkal telítődnek, vagy semmire sem mennek, vagy pedig elkövetkezik a kiábrándulás, amikor azt látják, hogy ellentétek vannak a különböző iskolák állításai között. Az emberek nehezen tudnak szabadulni attól a gondolattól, hogy az „okkultizmus” egységes tant képvisel. Aki figyelmesen átgondolja az előző nyolc fejezetben tárgyaltakat, az tekintetbe veszi, hogy jelenleg milyen óriási átfordulás századában élünk, amidőn az eddigi anyagbasüllyedés tendenciának társadalmi és világkrízisek útján kell átfordulnia az ellenkezőbe: a spiritualizmus útján, és ennek célját szolgálja az egészen fiatal nyilvános okkultizmus is. Ha tekintetbe vesszük, hogy a földi eseményekről is végeredményben minden országnak, minden társadalmi rétegnek, csoportnak, azt lehetne mondani, minden embernek más véleménye van, akkor meg kell érteni, hogy ma az okkultizmus területén sem lehet másként.

Erre történt már figyelmeztetés az előszóban is, annak kidomborítására, hogy a kérdéssel foglalkozók judíciumát kell kialakítani, ami elsősorban azzal történik, hogy leplezetlenül eléjük kell tárni a tényeket, és fel kell világosítani őket arról, hogy mi az, ami itt kavarog és az alapelvek ismeretében nekik maguknak kell saját iránytűjük után igazodniuk. Senkinek sem szabad abban bíznia, hogyha csatlakozik valamely okkult iskolához, ott majd kézen fogva vezetik, és minden életproblémájában meg fogják mondani, hogy mit cselekedjék. Erre egyetlen tisztességes okkult iskola sem vállalkozik, mert nem ez a feladata. A feladata az, hogy a tanítványt kiképezze, hogy azután a tanulmányai és gyakorlatai útján ő maga állja meg a helyét problémái megoldásában, és hogy olyan tanítványokat képezzen, akik nemcsak saját lelki fejlődésüket, hanem embertársaikét is előmozdíthassák.

A fentiekben dióhéjban a legfontosabb szempontok és a nagy fejlődési tendenciák kerültek ismertetésre. Akinek elegendő perspektívája van, az a nagy vonalak ismeretében képes lesz tájékozódni a részletekben, és azt az iskolát, amelyhez sorsa vezette, megfelelően fogja klasszifikálni. Az embernek magának kell saját életét megoldania, a megpróbáltatásokat kiállania, de aki helyesen iskolázza magát, az hamarosan megérti, hogy melyik megpróbáltatása milyen célt szolgált fejlődése érdekében. A megfelelő emberi magatartásban van a lényeg, és a megfelelő ember rossz iskolában is többet fog profitálni, mint a lusta, kényelmes, tompa ember a legjobb iskolában. Ahogyan Buddha azt mondta, hogy „A megváltottban vagyon a megváltás”, éppúgy az emberben magában rejlik saját okkult fejlődési lehetősége küzdelmeken és szenvedéseken keresztül. Az iskola ehhez csak több vagy kevesebb segítséget, tudáslehetőséget adhat.

Nem szabad odatapadni valamely kényelmes okkultizmus falához. Ha az iskola követelményei könnyen teljesíthetők, akkor olyasmit kíván, amit előző inkarnációink tapasztalatai révén már megszereztünk magunknak. Az ilyen iskola tehát nem lehet korszerű, mert ami korszerű az előrevisz, új követeléseket támaszt, amire küzdelmek sorozatán át lehet csak eljutni. Aki ambicionálja, hogy a kornak legjobban megfelelő okkult iskolának legyen a tanítványa, az egyben számoljon azzal is, hogy ott kell majd örömeit, megrögzött szokásait, konvencióit, kényelmét leginkább összetörnie. A féktelen és kritikátlan rajongás (Lucifer) éppoly hiba, mint a lustaság és kényelmesség (Ahriman) és az okkultista szemében egyben súlyos jellemhiba is, bár a mai társadalom sokkal elnézőbben ítél, mert nem látja át azokat a pusztító erőket, amelyeket az ilyen emberek beállítottságukkal felerősítenek és így az emberiségre zúdítanak. A mindig éberen figyelő és tudatosító ember sohasem adhatja át magát sem a féktelen rajongásnak, sem a kényelmes tétlenségnek. És az okkultizmus igazi tanítványai csak az ilyen emberek soraiból kerülnek ki korunkban.

Minden okkult iskola egybehangzóan súlyt helyez a morál ápolására és a lélek erőinek fokozására. Gyakorlatilag ezeket a követelményeket nem nagyon lehet teljesíteni, mert nem az a morál szükséges, amit valaki külső kényszer hatása alatt szükségesnek tart betartani, hanem az, amit lelki tartalmává tett, s ami mint lényének sajátsága belőle automatikusan nyilatkozik meg.

Arról, hogy nem kritizálni, hanem mindent és mindennek a jelentőségét kell megérteni akarni, már beszéltünk. Ennek kell irányadónak lennie nemcsak a világ eseményeinek, hanem saját sorseseményeinknek megítélésénél is. Ez teszi lehetővé magas szempontból való szemléletét az egész emberi lét minden mozzanatának.

A helyes és mértéktartó életmód (nem önsanyargatás, nem aszkézis!) a megnyilvánulás eszközének, a fizikai testnek legjobb kondícióban tartója. Éppúgy az állandóan éber és tudatosító beállítottság a lélek funkcióit (gondolkozás, érzés, akarat) tartja kézben, és nem engedi szerte csapongani, szétforgácsolódni, az ellentét szolgálatába kerülni.

Mindezek betartása vezet csak oda, hogy az ember lassan önmagával szemben is objektív lehessen, önmagát mintegy kívülről szemlélhesse.

A különböző okkult iskolák a hozzájuk tartozó tanítványokkal mind egy-egy fázisát végzik az emberiség transzmutációja előkészítésének.

Ezzel az ember tovább individualizálódik és egyénisége továbbfejlődik, de most már nem az önzés vonalán. Az iskolázás során az ember ráébred, hogy ami önmagából saját érdekében indul ki, az az ellentétbe vezet, és ez szerényebbé teszi. Ennek a lelki állapotnak legtalálóbb jellemzése az, amit a Biblia úgy fejez ki, hogy „nem én, hanem Krisztus énbennem”.

Befejezés

Az előző fejezetek végigvezetni törekedtek az érdeklődőt madártávlatból az okkultizmus nagy témakörein, amelyeket nyugodtan nevezhetünk az emberiség nagy problémaköreinek is. Mindenki megérthette és kevés gondolkozással újra és újra meggyőződhet arról, hogy az anyagi síkon és a lelki síkokon egyaránt minden fejlődés, minden haladás nehézségekkel, fáradsággal, szenvedéssel van elválaszthatatlanul egybekapcsolva. Amikor valaki egy cél érdekében önként vállalja a fáradtságot, a szenvedést, azt áldozatnak nevezzük. Az egész teremtés magasabb célt, az univerzális fejlődés célját szolgálja és mindaz, amit teremtett, magas szellemi lények áldozatából jött létre. Ennek az áldozatnak következménye, hogy az ember megkezdhette fejlődése útját, és hogy azon eljuthatott odáig, ahol ma van – sőt az is, hogy az eddig kimunkált alapokon továbbhaladhat hatalmas méretű fejlődés útján. Eddig az emberiség haladása főként csak a szenvedés útján történt, most eljutott a tudatosodásnak arra a fokára, amikor önkéntes áldozatvállalással kell folytatnia az utat, hogy a kitűzött célt egyáltalán elérhesse.

Az önkéntes áldozatvállaláshoz természetesen az kell, hogy mindenki tisztában legyen vele, hogy mit kell vállalnia, erre pedig csak okkult iskolázással jut; de ezek a gondolatmenetek még teljesen idegenek a hétköznapi, sőt még a vallásos ember számára is. A mai ember még mindig annyira ellenkező lelki beállítottságú, hogy egyetlen célkitűzése a „boldog élet”, a szenvedés elkerülése. Ezt célozzák a különböző szociális és szocialista doktrínák és ez minden ember nyílt, vagy titkos szíve-vágya. Itt látszik korunk egyik legnagyobb hibája, az összefüggések fel nem ismerése.

A boldogság lelki, de főleg asztrális állapot, amikor az emberi asztrál realizálta vágyait és ki van elégítve. Mindenki saját példájából tudhatja, hogy milyen rövid az igazi boldogságérzet. Percekig, órákig, napokig, igen ritkán hetekig tart, mert az örökké mozgékony asztrál hamarosan új vágyakat emel a régi helyébe és a folyton növekvő vágytömeget kielégíteni lehetetlenség; ha pedig nem elégíthetem ki vágyaimat, az megintcsak szenvedést okoz. A földi örömök felé forduló embernek lehetetlenség elkerülni a szenvedést és primitív boldogsághajhászó törekvései és elméletei tudatlanságban gyökereznek. Minden példa azt mutatja, hogy az élet nehéz és telve bajokkal, mégis boldog új évet, „boldog házasságot”, vagy „minden jót” kívánnak egymásnak, mert mindenki telve van a földi „boldogság” vágyának kiméráival. Mindenki fejlődni szeretne, ugyanakkor saját tudatlanságából fakadó szűklátókörű szemlélettel éppen annak lehetőségét akadályozza meg. Ez a jelenlegi kultúra dekadenciájának egyik fontos oka; de azt senki sem hangoztatja. A mai tudomány, filozófia, vallás, politika egyaránt messze elkerüli, hogy az embereknek kellemetlen igazságokat mondjon. Mindenki csak kellemeset akar mondani saját közönségének, és ebben a captatio benevolentiae-ben minden tényleg lényeges életrecept elvész, hogy helyet adjon egy giccses keveréknek, ami senkin sem segíthet. Az előző évszázadokban a sejtelmes illúziókban ringatózó romantikus életszemléletnek még lehetett sikere, de mostani tudatos, és mindinkább tudatosodó korunkban csak a tényekkel való határozott szembenézés segíthet.

A középkor elején a másik végletbe esett az akkori emberiség. Piszokba, nyomorúságba vetette magát, örökké vezekelni akart és azt hitte, hogy ezzel „Istennek tetsző” dolgot művel, közben pedig lelke tele volt a kényelem, gazdagság, pompa és élvezet vágyával. Végletekben nem lehet lelki problémákat megoldani. A középkori volt a luciferi út, a mai az ahrimani. De az isteni utat a kettő között kell keresni, senki sem kívánja az embertől, hogy örüljön a szenvedésnek, vagy tobzódjék benne, mert ez nem volna természetes és nem volna emberi, de a Hierarchiák azt már elvárják az embertől, mai tudati fokán, hogy helyes lelki beállítottsággal állja ki azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a karma hoz számára. Szabad óvó intézkedéseket tenni, hogy az embert el ne érje a vihar, ha az embernek szabad mozgása van és nincs obligóban, de ha egyszer mégis utolérte a vihar, helyt kell állni egészen a mártíriumig, és nem más emberek feláldozásával saját státuszunkat megmenteni.

De ezt mind csak akkor lehet megtenni, ha az ember tudja, hogy mi az élet értelme és felelőssége. Nem a földi élet az ember igazi élete, hanem az csak az iskola, a fejlődés lehetősége. De ha az iskolában elkerülöm a felelést, vizsgát, nem kaphatok osztályzatot, legfeljebb elégtelent, és azzal nem lehet magasabb osztályba lépni. De az ember az életben a „tízpercekre”: az iskolai szünetekre vágyik, nem a tanulásra és nem a felelésre. Az borzalom számára, nem „boldogság”, tehát iparkodik elkerülni és éppen ezek a mostani és ez utáni évtizedek fogják az emberiségben meglazítani a földi életbe vetett kizárólagos hitet. Addig fog a borzalom egymásra halmozódni, amíg az emberiség kénytelen lesz a matériába és az anyagias boldogsághajhászatba való görcsös kapaszkodását kiengedni. S akkor jön rá, hogy kár volt annyi energiát pocsékolni a kapaszkodásra, mert elengedve az emberiség sokkal többre jut, amire eddig még nem is gondolt. Rájön egyben arra is, hogy a borzalmak csak bizonyos szempontból nézve azok, valójában semmi, ami az emberrel történhet, nem szellemének, csak asztráljának jelenthet tragédiát, s így a borzalmak főleg rémképek, s az ember még sokkal több borzalmat vetít maga elé, mint ami tényleg megtörténik vele. Az emberiség súlyos csapása az aggályoskodás és félelem. Az okkultizmus évezredek óta előírja a beavatandóknak a teljes félelemnélküliséget a bekövetkezendő eshetőségekkel szemben.

Ma, amikor egy kultúra bukása felé közeledünk, amikor az eddigi egoista-individualista szemlélet helyébe a közösségi szemlélet lép, az egyéni beavatás is a nagy tömegek kollektív beavatása felé tolódik el, az emberiség széles rétegeinek megpróbáltatások nyomása alatt át kell élniük a felszabadulást, a matéria, a thesaurálás zsarnoksága alól és megtanulni mosolyogva vállalni a „Sorsot”. Az egyéni karma követelményein felül az embermilliókat közösen érintő kollektív karma játszik bele mind erősebben az egész emberiség életébe. Hamarosan mindenütt megszűnik az, ami Közép-Európában az utolsó évtizedek eseményei folytán már kiirtódott, a letűnt kor szétfolyó puha érzelmessége és kényelmes életszemlélete. Most az következik, amit a mai fiatalság és a középkorúak Közép-Európában már kezdenek megtanulni, az új korszak kemény racionalizmusa és mindenkinek rákényszerítése arra: kérdésekben állást foglaljon, valamint hogy vállalja is állásfoglalásának következményeit. Ez a szenvedések megsokszorozódását jelenti, de egyben azt is, hogy az emberiség hatalmas lépéssel fog ebből következőleg előremenni fejlődése útján.

A kollektív szenvedést ugyanis ebben és a következő időkben, főleg az anyagtól és a belénk rögződött szokásoktól, ítéletektől való függőségünk okozza. A múlt rögződött belénk, vagyis szokásaink, ítéleteink, életszemléleteink: a letűnőben, sőt bukásban levő materialista kor produktumai. Ezek azok, amelyektől szenvedéssel kell megválni. Minél tudatosabban van tisztában ezzel az ember, annál inkább csökkentheti a fájdalmat, ha elébe megy a folyamatnak, különben a szenvedések fogják lecsiszolni róla a régi ideálokhoz való tapadást és lassan undorítóvá tenni azt, amire életének előző szakaszaiban esküdött.

Ahogyan addig is a beavatandók egy-két fokkal súlyosabb feladatokat kaptak, mint amilyenekről azt gondolták, hogy teljesíteni tudják, éppúgy most az emberiség egésze fog vélt képességein felüli megpróbáltatásokban részesülni, amelyek mind szükségesek ahhoz, hogy a tömegbeavatás első fázisa létrejöhessen annyiban, hogy a materialista kultúra helyébe egy új, szellemi kultúra csírája teremtődjön meg. A teremtés az alacsonyabb síkokon a magasabb lények áldozatából jött létre. Most, amikor az ember maga kell hogy kézbe vegye saját fejlődését, csak saját áldozatvállalással valósíthatja meg azt. Ha pedig az áldozatvállalás nem önkéntes, hanem a sors által kikényszerített, akkor csak szenvedést okoz, és nem lévén áldozat, nincs is sok köszönet benne. Mégis azt kell látni a történelem folyamán, hogy új ideák eleinte csak kényszer útján foglalhatnak helyet az emberiségben, és csak miután így már helyet foglaltak, kezdődhet meg organikus továbbfejlődésük. Pontosabban kifejezve az új gondolatokat először a szellemi vezetés új impulzusaira fogékony ideális gondolkozású emberek fejezik ki szóban és írásban embertársaik között, azután következik csak be, hogy az új ideáloktól áthatott réteg az ellentét erőinek vezetése alatt erőszakosan magához ragadva a hatalmat megkísérli ideáljait a tömegellenállás miatt brutális eszközökkel keresztülvinni, míg végre, sok kísérlet és bukás után az eredeti elvvel szemben számos konszenzussal, de gyakorlatilag finomított és az akkori emberek számára elfogadható formában megtörténik a gyakorlati keresztülvitel. Ezután az új eszmék már tényleg az emberiség gyakorlati ideáljaiként tekinthetők (lásd 7. rész, ahol az ellentéterőknek a fejlődésben való szerepe került tárgyalásra). Ha nem így volna, akkor időben rendkívül elhúzódna az emberiség fejlődésének menete, sőt az emberiség annyira beleáporodnék egy-egy gondolatba, hogy abból nem is lenne képes már kiemelkedni.

Az új szellemi impulzusokat elsajátítani akaró emberben a mindennapi földi élet tényeinek más szemléletére van szükség, mint ahogyan az addig általános volt. Amikor a szenvedés oka kézzel foghatóan, bizonyíthatóan saját súlyos hibából (iszákosság, mértéktelen életmód, költekezés, nemi erőszak stb.) eredt, azt az emberek többnyire belátták, de sokszorosan több volt mindig az a szenvedés, amelynek oka nem ilyen könnyen volt megállapítható. Becsületes munka eredményeinek elvesztése, igazságtalanság, méltánytalanság és mellőztetés az életben, szeretett hozzátartozók váratlan elvesztése, igaz, meleg érzelmekre alapított családi élet szétesése és ezer más hasonló tragédia, szenvedés töri le, s teszi meghasonlottá a társadalom egyes tagjait, mert nem ismerik a karma és reinkarnáció törvényét, vagy ha hallottak is róla, nem él bennük elevenen.

Tisztában kell lenni továbbá azzal is, hogy az ember sohasem kaphatja meg azt az életsorsot, amely belső adottságainak és így vágyainak is teljesen megfelel, mert akkor folyton csak a meglevő képességeit tökéletesítené, vagyis fejlődése egyoldalú lenne, holott a cél éppen az, hogy folyton újabb és újabb tulajdonságok kifejlődésével minél sokoldalúbbá és tökéletesebbé lehessen. Ezért történnek az inkarnációk annyira különböző környezetben, országban és hivatással.

Másrészt az életesemények bizonyos nevelő célzattal történnek, és mivel az ember ezeket nem látja át, nem is törekszik így felfogni. Ha már nem sikerült valami kellemetlent elkerülni, a legtermészetesebb reakció a kellemetlent ún. „kiböjtölni”, vagyis lehetőleg lelki nevelő hatás kikapcsolódásával végigélni. Mivel pedig a nevelő hatás a lényeg, az illető sorsesemény (esetleg csapás) befolyásának tartósan fenn kell maradnia, hogy hatást érjen el. A szokásos vigasztalási forma: „majd elmúlik” tipikus a régi álláspontjukat feladni nem kívánó és a régi rosszat „kiböjtölni” akaró emberekre.

Minél nagyobb fejlődés az élet célja, mind több próba sikeres kiállására van szükség. Ezért van az, hogyha valaki az egyiket kiállta, a sorsa nyomban adja a következőt. Le kell számolni azzal, hogy a nyugalom és öröm az egyes ember életében a kisebbik rész, akár az országok és népek történetében.

Aki tudatosan a szellemiek felé törekszik, annak tudnia kell, hogy az élet régi örömeit elveszíti, és ha ennek tudatában folytatja útját a szellemi ösvényen, akkor nála már bekövetkezhet az, hogy szabad akaratából származó önkéntes áldozatként le is mond a világ örömeiről anélkül, hogy az emberi közösségből szerzetesi módon kilépne. Ez a modern emberideál, aki nem kolostorban, hanem az emberek között rendes hétköznapi életet él, de mindent magasabb szempontból néz a maga fejlődésére és embertársai fejlesztésére.

Igen nehezen megvalósítható, mert minden ma élő embert még nagyon köt a múlt, a megszokott, a romantika, az emlékek és a megpróbáltatások súlyos szakaszaiban vágyakozva nyújtják ki kezüket az előző kor életideáljai felé. Aki gondolataival már az újban van benne, érzéseiben még visszafelé húz, és sajnálja a kényelmetlenségben eltöltött időt. Ez azt mutatja, hogy a lélek még nem érett meg az újra. Az új sorshelyzetbe belehelyezkedni mindig nehéz, mert lemondást jelent a megszokott örömökről, de belehelyezkedve abból új örömök adódnak, amelyek magasabb rendűbbek az előbbieknél. A régi hindu filozófia is kifejtette, hogy a halandó ezer öröme Indrának egy örömével ér fel, és Indra ezer öröme valamely magasabb istenség egy örömével ér fel, és így tovább.

Éppen ezért, aki ezekben a súlyos évtizedekben a materialista kultúra haldoklása idején haladni akar, annak belső felismerésből kiindulva, áldozatul kell adnia életéből azt, amit áhítottnak és kellemesnek ismert. Minél inkább lerázni magáról a múltat, ami a sír felé halad. Érzelgősség nélkül tudomásul venni, hogy az élet így átmenetileg nem lesz jó vagy kellemes, még ha nem is hoz magával tragédiát, vagy nagy csapásokat, de amíg a lélek transzmutációja a korszellem által kívánt mértékben meg nem történik, az élet nem fogja kedves, kellemes arcát mutatni. Viszont ezen a transzmutáción át kell menni idővel minden egyes embernek. Nem használ a félreállás, a hátrasandítás. Ha nem ebben az inkarnációban, akkor a későbbiekben csak a szenvedés ideje nyúlik a beláthatatlanba, ha az ember kitart elavult illúziók mellett, mert a megnyugvás vagy öröm, amit ezek adnak egyre silányabb értékű és rövidebb tartamú lesz, viszont arra még elég, hogy a haladást megállítsa.

Be kell látni, hogy minden, ami 40-50 évvel ezelőtt általánosan vágyott életideál volt, elveszett – az új még nincs meg, de aki a leghelyesebben felfogott áldozatot hozza, vagyis leghamarabb tudja ledobni magáról a múlt varázsát és ezt áldozatul letenni a szellemi fejlődés érdekében, az fogja a leghamarabb megtalálni a születőben lévő Újban a jót és a magasabb rendűben az örömteljeset.

Az előző kor (asztrológiailag megjelölve: a Halak világhónapja, amely tartott Krisztus előtt 210-től Krisztus után 1950-ig) a maga érzelmeskedő, illuzionista, ábrándos, tekintélykedvelő, de ugyanakkor könyörtelenül anyagias és színlelő beállítottságával letűnőben van, hogy helyet adjon az újnak: a Vízöntő világhónapnak (Krisztus után 1950-től 4110-ig), amely világos, tiszta, tudatos szemléletre, szociális érzékre törekszik és lényege a romantika nélküli kemény, határozott meggyőződés.

Az emberiség százmilliói megzavarodva, értelmetlenül állnak a korszakforduló határvonalán, és sem a vallás, sem a tudomány nem világosítja fel őket arról, hogy lényegében mi az, ami körülöttük tombol és arról sem, hogy itt a lélek mélyéig ható átnevelésről és áldozatvállalásról van szó, amivel tudatosan elébe mehetnek a korszellemnek. Hiába mondják, hogy ez lehetetlen, és hogy a követelmények emberfelettiek. Közép-Európa népessége is előre azt mondta volna, hogy lehetetlen átélni azt, amit 1944 óta átélni kényszerült és mégis átélte. Ha nem volt elég az okulásra – amint hogy úgy látszik nem volt elég –, további hasonló tapasztalatszerzések következhetnek, akár az egész világra kiterjedően is. A folyamat végül is a szemünk előtt zajlik le. Az okkult tudományokba való bevezetésnek nemcsak azt a célt kell szolgálnia, hogy az okkultizmus alapfogalmait az érdeklődőknek megmagyarázza, hanem egyben megtanítsa őket helyesen gondolkozni, a nagy összefüggések felismerésében, és általában megtanítani arra, hogy amit a mai ember a legkevésbé szeret: szívesen gondolkozni akkor is, ha az anyagi haszonnal nem kecsegtet és végigvezetni a gondolatmeneteket. Nem félbehagyni, ahogy ez ma divat, az egyéni gondolkozásban, társasági beszélgetésekben, sőt – sajnos – a világpolitikában is.

Az idők, amelyeknek az emberiség elébe néz igen súlyosak, de a gyógyszer önmagunkban van. Ahogy Goethe kifejezi: „Az erőszaktól, amely minden lényt megköt, megszabadítja magát az az ember, aki legyőzi önmagát” („Von der Gewalt, die alle Wesen bindet, befreit sich der Mensch, der überwindet”.)

Ennek előmozdítása a célja az okkultizmusba való bevezetésnek. Aki megszerezte az okkult tudomány kapujának ezeket a bejárati kulcsait, a világ és a saját életének, az ember feladatának és céljának egészen más, sokkal magasabbrendű szempontból való szemléletéhez jut, mint a mai kor művelt embere, az átlagról nem is beszélve. S ha nem áll meg a kezdeti fokon, hanem időt, fáradságot és a feltétlenül fellépő zavaró hatások, akadályok elhárítására fordított energiát és türelmet nem kímélve, mélyebben belebocsátkozik a stúdiumok elméleti és gyakorlati vonatkozásaiba, akkor az itt tárgyaltakon túlmenő, nagy kozmikus perspektívák és horizontok nyílnak meg előtte, és egyre tisztábban érzi, sőt átéli, hogy nem tehetetlen porszem, hanem kozmikus lény, a Kozmosz tagja, akiben óriási erők szunnyadnak és tőle magától függ, hogy ezeket az erőket hogyan bontakoztatja ki. Ahogyan a régi hindu mondás mondja: „Ember! Magasabbra emelkedhetsz a Himalája bérceinél és mélyebbre süllyedhetsz, mint a porban csúszó féreg”. Ahogyan előrehalad az iskolázásban, az okkult meditációk végzésében, egyre jobban érzi, hogy mennyire nem függvénye a külső, anyagi világnak, érzi, hogy az csak tanítómester. A lényeg benne, önmagában, Én-jében van, amely szuverén! Akkor megérti Goethe nagy mondását: „Ha el is pusztul az egész világ, az nem pusztul el, amire általa mi magunkban jutottunk”. A kozmikus öntudatra jutott embert nem ingatja meg szilárd elhatározásában a földi viharok, szenvedélyek dúlása, embertársainak forrongása, sem az égbolt villámlása, sem anyagi kereteinek, kényelmének összedőlése, mert nem a Földbe, hanem a Kozmoszban gyökerezik és tudja, hogy ez a léte elpusztíthatatlan. Mindezeken a földi hatásokon felülemelkedve, félelem nélkül tekinthet bármi elé, ami vele vagy körülötte történik és elmondhatja Horatius-szal:

„SI FRACTUS ILLABATUR ORBIS,

IMPAVIDUM FERIENT RUINAE”.

„HA ÖSSZE IS DŐL AZ EGÉSZ VILÁG,

FÉLELEM NÉLKÜL TEMETNEK EL A ROMOK”.